Egy darabig lebegett a semmiben, úgy érezte magát, mint a kötéltáncos, aki fáradhatatlanul, háló nélkül egyensúlyoz a szédítő mélység fölött, a zenekar tust húz, végeérhetetlen dobszóló őrli a nézők idegeit, s ő – miközben bemutat egy kockázatos piruettet, őrületbe kergetve a gyengébb idegzetű hölgyeket – blazírtul gondol arra, hogy vajon még kihozzák-e neki a vendéglőben a tegnapi pörköltet, esetleg a hideg sertéskarajt vagy ellenkezőleg, megint éhesen kell lefeküdnie. Aztán elaludt bárónk, és újra győzedelmes fiatalságáról álmodott, s második álma talán még különösebb volt, mint az előbbi.
Tél volt, fagyott síppal, dermedt dobbal, didergő nádi hegedűvel. A cigánybandák a falvak közé fagytak, a két pont között húzódó egyenes beledermedt a törvénybe, és a helytartó veszélyes övezetnek nyilvánítva a tartományt, szükségállapotot rendelt el. Az öreg, dühösen fújtató Orkán megrázta hosszú szakállát, s az ijedt verebek úgy hulltak a villanydrótokról, mint érett szilva a fáról, mint ősszel nyári konyha előtt a legyek, mint karácsonykor Andersen mesékben a hó. Tisztásokon, térdre hullva vitatkoztak a napok óta koplaló éhes toportyánok, s vonítva panaszolták a mélakóros asszonyszemként táj fölött vigyázó vörös teleholdnak, hogy nem igazságos az egész, hiszen ilyen hidegre még egyáltalán nem volt példa, s a Teremtő nem gondol rájuk, girhes farkasokra, hiszen nekik is enniük kellene, de a zsákmány is megfagy ebben a hidegben, még mielőtt kimerészkedne a szabadba!...
– Ostobák! Én szabom meg az igazságot – fújtatott Orkán, megrázva szakállát, s a farkasok szoborrá merevedtek, könnyeik szemükbe fagytak, dühös pofájukra jegesedtek, s mint ártatlanokat hűtlenségük tudata, vonta be őket a hó.
Pehely Tenyérhez simult a meleg és bő Zsebben s hallgatta barátnéját. Hiszen a melegről mesélt, a Kék tengerről, ahol az ég csókolózik a földdel, hárfák zenélnek és holdfényben fürdenek az éjszakák, zöld erdőkben simogatják egymást a szerelmesek... És mondott volna az égőszemű, kipirult Tenyér még sok csoda dolgot, de megmozdult a Zseb.
– Ki az? – sivított Pehely, mint egy indián, ha végre megpillantja régóta keresett, örök vadászmezőkkel fenyegetőző nagyszájú ellenfelét ütésre emelt csatabárddal.
–  Én vagyok az – jött a felelet.
–  Ezt akárki mondhatja!
– Én vagyok az, Passzátszél! Passzátszél, a nagy bajvívó. Hírem, nevem és társadalmi szerepem nem érheti gáncs. Nagyapám, a hírhedett Orkán és apám, a rettegett Tájfun arra tanítottak, hogy ne féljek semmitől és senkitől. Ezért hát azt mondom neked, te gyáva Pehely, bújj elő, amíg el nem önt a méreg, hiszen olyankor nem állok jót magamért!
– Ó, drága Nikotinó – sikított Tenyér, aki szerette becézni barátját. – Elmész? Itt hagysz?
De Pehely már nem hallotta a lányt, akit a világon mindenkinél jobban szeretett, hősiesen kiugrott a Zsebből, és érezte, hogy alá- meg felmerül valamiben, ami átlátszó, akár egy ablaküveg. Kásahegy, Rézerdő, Üveghegy, Ezüsterdő sorra mind elmaradtak. Feltűnt az Aranyerdő, és a távolban ott villogott a Kék tenger.
–  Hallasz, te szél?
–  Ne beszélj butaságokat.
– Arra felelj, te nagyszájú, oktondi szél, hogy hallasz-e vagy nem?
– Már mondtam neked, én a dicső és nagyrahivatott Passzátszél vagyok, az oktondi, az te vagy! Ezenkívül én mindent hallok és mindent látok.
–  Hová viszel?
–  Ne légy kíváncsi.
–  Kedves Passzátszél, áruld el már, hová viszel!
– Forgatni foglak fajankó, ha nem fogod be a szád, forgatni foglak, hogy szédelegj, s leöntelek majd vízzel is, hogy józanodj...
Napokig repültek. Eldorádó is lassan elmaradt. Lila tehenek kötöttek hupikék fákon bordó szvetterujjakat, sárga bokrok között gyémánt kacsalábon tulipiros kastély forgott, és tündérek fürödtek a feneketlen tóban, lusta sárkányok horkoltak fejetlenül fehér fák tövében, s mellettük a fejüket levágó vitézek fújták a kását a porban. Látta Pehely az igazak álmát alvó kastélyt is, ahol kilencvenkilenc esztendeje szerelmét várja Csipkerózsika, de a királyfi nem jön, mert eltévedt, vagy mert megbüntették gyorshajtásért. Látta a báró Pehelyként és fiatalon az álmok leírhatatlan birodalmát, ahová halandó el nem juthat ébren soha. Gyönyörű lány jött szembe vele, valahonnan hátborzongatóan ismerős. Mosolygott, s ebben a pillanatban olyan szép volt, hogy bárónk belesápadt, s nem bírt ránézni.
– Ki vagy te? – hullt térdre megilletődve.
– A viaszbaba – mosolygott a lány.
–  Hát te létezel?
– Viselkedj okosan oktondi – súgta fülébe a szél. – Ne hozz szégyent rám.
Pehely elpirult, és megsimogatta a lány kezét.
– Hát nem te beszéltél és álmodoztál rólam állandóan, te kedves idegen?!
– És a Napban laksz? Tényleg? – fulladt el Pehely hangja az izgalomtól.
– A Napban lakom, csak tudod, kevés embernek van bátorsága belenézni a Napba. Ezért csak kevesen látnak engem, s még kevesebben hisznek bennem.
– Én hittem neked!
– Tudod, mert a te álmaidban is pontosan úgy lakom, mint a Napban. Szeretnéd, ha szerelmeid rám hasonlítanának? Igaz? Megjelentem neked – lett szigorúbb a viaszbaba hangja –, hiszen annyi szépséges történetet meséltél már rólam, hogy meg akartalak ismerni, de úgy látom, tévedtem. Te sem bennem hiszel, kedves Pehely. Ha igazán bennem hittél volna, nem kívántad volna titokban Tenyértől, hogy hozzám hasonlítson.
– Látod, hogy egy buta és szamár Pehely vagy – súgta kárörvendően Passzátszél, és oldalba bökte sápadozó hősünket.
– És tanuld meg, kedves barátom – simult egy pillanatra Pehelyhez a viaszbaba –, hogy minden élőlény, mindenki, halandó és hallhatatlan egyszeri és megismételhetetlen. Ha valaki rám hasonlít, már nem lehet az igazi, hanem csak másolat...
Münchhausen felriadt és sokáig bámult maga elé a derengő félhomályban. Kint hajnali misére harangoztak a mélabús tornyokban az ásítozó harangozók. Münchhausen körülményesen öltözködött, majd elment a dolgára.

Megjelent a Cimbora 1997/2-es számában