A levegőben szinte állt a meleg, a tornyok mélabúsan nyújtózkodtak a nap felé, amely olyan melegen sütött, mintha kárpótolni akarta volna őket az elmulasztott alkalmakért. Münchhausen vidám fiatal nőket látott kihajolni bizonyos ablakokon és hallotta hosszan trillázó, ingerkedő nevetésüket is. Elképzelte, hogy a félig lesötétített szobák ágyain mélakóros pasasérok néznek káprázó szemmel a lassan tovaringó nők után, s hűlő helyükön a vánkoson vagy a párnán a fekete, mézszínű vagy éppen veres hajszálak ide-oda kunkorodva hurkokat formálnak, melyekbe előbb-utóbb végleg beledugják fejüket az ostoba férfiak...

– És így kerültem a Szivárvány Harcosai közé, üldözőmmel és mostantól barátommal és elvtársammal együtt – bökött fejével Rehovác a Szifárd Izidornak magyarázó magas termetű férfiú felé, akinek nyakában nyomatékos bizonyítékként himbálózott az izraeli gyártmányú géppisztoly.

Münchhausen felrezzent. 

– Azok kik? – fordult érdeklődést mímelve a kis termetű, habókos mesterdetektív felé.

– Mink vagyunk azok – nevetett Rehovác. – Nem akar közénk állani, báró úr?! Higgye el, ha van még nemes ügy ezen az elrontott világon, amiért egy áldozatkész, elszánt és becsületes férfiúnak küzdenie érdemes, a mi ügyünk az!

– Pontosabban, ha kifejtené – kérte a báró, de a detektívnek már nem volt ideje válaszolni, közben elérkeztek a városháza elé, amelynek nagytermében már hatalmas tömeg várta őket, a mélabús tornyok városának lakói, korra, nemre, foglalkozásra való tekintet nélkül, úgy tűnik, egy emberként kíváncsiak voltak a Szivárvány Harcosai által beígért leleplezésekre.

Rehovác fürgén sietett a pódiumra, mellette a lehajtott fejű Szilárd Izidor állt, s kissé hátrább a komor tekintetű óriás.

– Hölgyeim és uraim – kezdte a detektív kis termetét meghazudtoló sztentori hangon –, bevallom, már a megszólításnál zavarban vagyok, jól tudom ugyanis, hogy önök között nincsenek hölgyek és urak, nevezett személyek manapság ugyanis csak tisztelgő beszédek címzettjeiként léteznek, a valóságban nem. Meg kell azonban valahogy szólítanom önöket, s azt mégse mondhatom, hogy elvtársak és elvtársnők, hiszen ahogy hölgyek és urak, úgy elvek és társak sem léteznek, nem is léteztek s belátható ideig, ha a világ nem figyel ránk, a Szivárvány elszánt és tettre kész harcosaira, nem is fognak létezni. Akkor hát hogyan szólíthatnám meg önöket? Barátaim?! Merő öncsalás. Az emberek érdekei annyira különböznek, hogy barátság manapság szintúgy nem létezik, mint hölgy, úr vagy elv. Testvéreim? Ez, bevallom szépen, szívet melengetően hangzik, s egy általunk is elképzelt jövőben bizonnyal ez lehetne az igazi megszólítás, de ez önmagában olyan nagyvonalú, szelíd, béketűrő és másokért, embertársaikért tenni is akaró egyedeket tételez fel, amilyenek a mai rohanó, önző világban, eme hanyatló ezredvégen szintén a rögeszmék, avagy az álmok birodalmába tartoznak. Nem. Én most a mondandómmal fogom megszólítani önöket. Mink, a Szivárvány Harcosai szerte a világon egy emberszabású környezet megteremtéséért fáradozunk, az erdők, mezők, folyók, tengerek megőrzéséért, tisztaságáért küzdünk, a természet kizsákmányolói, a savas esők és az ipari szenny, a mindent elárasztó ipari hulladék ellen. Harcunk során váratlanul egy új ellenséggel találtuk szembe magunkat, és ez az egész szomorú földgolyót, e renitens zöld golyót behálózó fegyverkereskedelem! Mert a gonosz fegyverkereskedők mindent megtesznek azért, hogy elpusztítsák, még egyszerűbben felrobbantgassák ama folyókat, amelyeknek tisztaságát végre mégiscsak sikerül megőrizni, ama erdőket, amelyeket végre-valahára meg tudtunk kímélni az iszonyatos savas esőktől. Hiába próbálunk mi emberközpontú környezetet teremteni – lágyult el a detektív hangja – ha ők, a gonosz lelkű, idióta fegyverkereskedők változtatás nélkül mindent el akarnak pusztítani körülöttünk és bennünk. Végül minket magunkat is! Bevallhatjuk persze igen változatos módon, de hiába zengi-zúgja el mondjuk a nagymorva indulót egy szlovák tojásgránát, ha utána vagy közben robban, és hiába énekli egy olasz tányérakna mezzoszopránok megejtő hangján a Puccini- vagy a Verdi–áriákat, ha utána vagy közben felrobban! Ezért arra jöttünk rá, hogy mielőtt minden erőnkkel az ipari hányadék csigaként mindent beborító szennyáradata ellen lépnénk fel, először a fegyverkereskedelmet kell sarokba szorítanunk, s felszámolnunk!...

Rehovác elhallgatott, intett a fejével és előlépett az óriás, nyakában fenyegetően rezzent meg az uzi.

– Barátaim – kezdte hatalmas termetéhez képest erőtlen, kissé éneklő hangon –, barátaim, ennek az embernek a nagyapja – húzta maga mellé a rémülten pislogó Szilárd Izidort –, aki maga is a fegyverkereskedők utált kasztjához tartozott, de öregségére jobb útra tért, és memoárjaiban – lobogtatta meg a zsebéből előhúzott dossziét, amelyen jól olvasható volt a vastag fekete filctollal felírt félrevezető cím: Szilárd Barnabás Bendegúz költeményei – leleplezte ezeket a gátlástalan, mohó fenevadakat, akik tányéraknákkal, tojásgránátokkal, rakétákkal és plasztikbombákkal árasztottak el bennünket. Ebben a kéziratban név szerint le vannak leplezve a világ vezető fegyverkereskedői, úgymint Nikhifor Szemjovics Maszluhov moszkvai nagykereskedő, volt KGB ezredes, aki a Szovjetunió összeomlása után rettegett terrorszervezetét odahagyva, kapcsolatait aktivizálva önállósította magát, és volt bajtársa, Dudajev egykori csecsen elnök segítségével állami és csecsen felségjelzésű repülőkön szállította el a Veres Hadsereg isten számába hagyott fegyverarzenálját a következő országokba...

Az óriás mély lélegzetet vett, de nem tudta folytatni szövegét, mert váratlanul lövés dörrent, Münchhausen csak azt látta, hogy lassan összerogy, és homlokából vér szivárog, aztán a földre vetette magát. A tömegben leírhatatlan pánik tört ki. Az ismeretlen támadók néhány könnygázgránátot is bevágtak a tömeg közé, a füstben, könnyes szemmel Münchhausen azt sem látta, mi lett Rehováccal s Szilárd Izidorral, igyekezett az ajtó felé sodródni, bár maga sem hitte komolyan, hogy képes lesz időben kijutni a teremből. Körülötte férfiak, nők, aggastyánok és gyermekek rohangáltak, sikoltoztak, ezért nem is vette észre, pontosan mikor sodródott melléje a köpenybe burkolózó nőalak. Fiatal, vörös hajú tünemény volt, amint bevallotta énekesnő a Lovagló Szamaritánushoz elnevezésű becsületsüllyesztőben – s azért küldték, hogy a rejtekúton kivezesse a tömegből a bárót.

– Kik küldték? – érdeklődött Münchhausen, de a nő nem válaszolt, és a pódium felé kezdte vonszolni ernyedt hősünket.

– Mindenki a bejárati ajtón akar kimenni, agyontapossák és halálra rémisztik egymást, de mi megmenekülhetünk! – A lány a pódium előtt lehajolt, s némi vizsgálódás után felfedezte a falban a kis ajtót, kinyitotta, és gyorsan maga után húzta a meglepődött Münchhausent. Sötét folyóson találták magukat, mintha lehalkították volna hirtelen az előbbi lármát, ide alig-alig szűrődött be.

– Siessünk – engedte el a lány hősünket, és előreindult a félhomályos folyóson. Megbízóim már várják Önt, uram!...

– Kicsodák? – akarta volna kérdezni a báró, azonban már nem volt kitől, a táncos lábú, karcsú nőalak mintha kámforrá változott volna, tűnt el a folyosóról, s Münchhausen kezével tapogatva a falat, kissé kábán indult el a folyosón. A léghuzat borzolta a haját, kalapja is elveszett az előbbi tolongásban, életkedve azonban ha lassan is, kezdett visszatérni. Végül,is hosszú, zűrzavaros élete során volt már nehezebb helyzetben is, bátorította önmagát, például amikor a végtelen orosz hómezőkön, egy iszonyatos éjszakán, kereszt alakú tárgyhoz kötötte lovát, s amikor felébredt ámulva látta, hogy ő a puszta földön fekszik, lova pedig a templomtorony tetején nyerít fájdalmában... Csak lassan értette meg, hogy amihez az éjszaka hozzákötötte, az a templomtorony keresztje volt s amíg aludt, elolvadt az irdatlan hómennyiség, így ő lesüllyedt a földre, lova pedig felfüggesztve ott maradt a tornyon...

Megjelent a Cimbora 1998/2-es számában