A gyermekkor elmaradhatatlan része a játék. Így volt ez minden korban. De talán a felnőttek számára is ugyanolyan fontos, hiszen az ember játszó lény. Johann Huizinga neves holland művelődéstörténész pedig egyenesen a homo ludens (játszó ember), nem a homo sapiens (gondolkodó ember) megnevezést tartotta találóbbnak.

A helyszín a két írásban ugyanaz, a szereplők tizenéves gyermekek: az auschwitzi haláltábor két túlélője. Ketten azok közül az ártatlan gyermekek közül, akiknek túl korán kellett szembenézniük a legrosszabbal: a teljes kiszolgáltatottsággal, a halálgyár közömbös kegyetlenségével, a testi-lelki megsemmisüléssel.

Fiatal évek

Egykori önmagunkkal találkozunk egy régi fényképen: négykézláb mászunk egy takarón, sírunk, mert megrémültünk a beöltözött Mikulás szakállától, anyukánk babakocsiban sétáltat, elsős csoportkép, osztálykirándulás... Mi vagyunk a képen, magunkra ismerünk – mégis mintha valaki más volna, hiszen memóriánk másként emlékezik a múltra, mint ahogyan a fotópapír vagy a pixelek őrzik azt.