Egy szent is lehetett gyermek? Egyáltalán: a szentek valós, élő személyek voltak? A legtöbb szent alakja teljesen legendaszerű, és nem tudunk személyéről semmi bizonyosabb információt, ami valószerűbbé tenné őt.

A gyermekkor elmaradhatatlan része a játék. Így volt ez minden korban. De talán a felnőttek számára is ugyanolyan fontos, hiszen az ember játszó lény. Johann Huizinga neves holland művelődéstörténész pedig egyenesen a homo ludens (játszó ember), nem a homo sapiens (gondolkodó ember) megnevezést tartotta találóbbnak.

Luis Buñuel spanyol­-mexikói filmrendező a filmtörténet egyik legismertebb alakja. 1900-­ban született egy nagyobbacska faluban, az aragóniai Calandában. Utolsó leheletem című önéletrajzában úgy emlékszik szülőfalujára, mint olyan, külvilágtól elzárt helyre, ahol megállt az idő. Itt az évszázados hagyományok által megszabott mederben folyt az élet.

A helyszín a két írásban ugyanaz, a szereplők tizenéves gyermekek: az auschwitzi haláltábor két túlélője. Ketten azok közül az ártatlan gyermekek közül, akiknek túl korán kellett szembenézniük a legrosszabbal: a teljes kiszolgáltatottsággal, a halálgyár közömbös kegyetlenségével, a testi-lelki megsemmisüléssel.

Emil és a detektívek, A két Lotti, A repülő osztály: ismerős könyvcímek ezek az olvasni szerető gyermekek és azon felnőttek számára, akik valaha szerettek olvasni – vagy éppen szeretnek most is. Szerzőjük, Erich Kästner humorának kevesen tudunk ellenállni.

Aki olvasta már a Tom Sawyer és Huckleberry Finn kalandjait, bizonyára úgy vélekedik, varázslatos gyermekkora lehetett e könyvek szerzőjének. Valóban, Mark Twain (eredeti nevén Samuel Langhorne Clemens) 19. századi gyermekkori emlékeinek anyagából gyúrta össze azt az életművet, amely az amerikai irodalom egyik legnagyobbjává avatta őt.

Fiatal évek

André Gide

Bizonyára nem kis kihívás lehetett gyermeknek lenni egy olyan korban, amikor a humanista eszmék jegyében a szülők lehetőleg egy generáció alatt szerették volna behozni azt a hátrányt, amely, felfogásuk szerint, elválaszotta őket a nagy, görög-római eszményektől. De akinek olyan gondoskodó apja volt, mint a gyermek Montaigne-nek, talán még hasznára is válhatott ez a mai szemmel bizarrnak ható maximalizmus.

Életútja eleve egy fordulatos regényhez hasonlít, így nem csoda, hogy regényes formában írta meg saját gyermekkorát.

Egykori önmagunkkal találkozunk egy régi fényképen: négykézláb mászunk egy takarón, sírunk, mert megrémültünk a beöltözött Mikulás szakállától, anyukánk babakocsiban sétáltat, elsős csoportkép, osztálykirándulás... Mi vagyunk a képen, magunkra ismerünk – mégis mintha valaki más volna, hiszen memóriánk másként emlékezik a múltra, mint ahogyan a fotópapír vagy a pixelek őrzik azt.