A gyermekkor évszázadai
Az emlékezés mestere
Egykori önmagunkkal találkozunk egy régi fényképen: négykézláb mászunk egy takarón, sírunk, mert megrémültünk a beöltözött Mikulás szakállától, anyukánk babakocsiban sétáltat, elsős csoportkép, osztálykirándulás... Mi vagyunk a képen, magunkra ismerünk – mégis mintha valaki más volna, hiszen memóriánk másként emlékezik a múltra, mint ahogyan a fotópapír vagy a pixelek őrzik azt.
Felismerhető az arc, bizonyosan a miénk, mégis idegen. Akkor elevenedik meg igazából a kép, ha valaki elmeséli nekünk, így történetté válik a mozdulatlanná dermedt pillanat, mi is hozzátesszük saját történetünket, esetleg más történetek jutnak eszünkbe, amelyek végleg az eltűnt idő semmijébe vesznének, mivel nem készült róluk fotó, nem rögzültek másként, mint emlékezetünkben.
Nem csak fotókat, történeteket is őrzünk magunkról. Vagy inkább történeteink őriznek bennünket: elbeszélt identitás. Talán ezért érzünk késztetést, hogy beszéljünk magunkról, és amikor magunkról beszélünk, akkor is, ha felnőtt emberekről van szó, leginkább arról a gyermekről beszélünk, aki egykor voltunk, hiszen ha örökre el lenne zárva előlünk a bennünk, emlékeinkben szunnyadó gyerek, az maga volna a boldogtalanság.
A most induló sorozatban több évszázad gyermek- és kamaszkori történetei elevenednek meg, azok által elmesélve, akik átélték. Ismert és kevésbé ismert önéletrajzírók (Szent Ágostontól a kambodzsai Molyda Symusziakig) mesélnek gyermekkorukról. Emellett olyan fikciós szépirodalmi művekből is válogatunk részleteket, amelyek kissé más megvilágításban idézik fel egy-egy történelmi korszak gyermekvilágát. Olyan írásokból igyekszünk válogatni, amelyekben közös a gyermek- és kamaszkor élményszerű megidézése, annak ellenére, hogy a legkülönfélébb földrajzi, történelmi, társadalmi háttér előtt rajzolódik ki.
