A kétméteres hótorlaszt látva maga előtt egy pillanatra elbizonytalanodott: egyáltalán érdemes nekifogni? Mintha egy hegyet kellene arrébb lapátolni. De aztán nekiveselkedett, először kétségbeesetten, dühösen csapkodta a lapáttal a fehér falat, mintha elkergetni akarta volna, mintha az nem is egy hideg és érzéketlen hótömeg, holt anyag lett volna, hanem egy hatalmas, fehér bundájú élőlény.

A kályhához lépett, kinyitotta az ajtaját. Még hunyorgott kevéske parázs a hamu alatt. Gyorsan kivett a fásládából néhány vékony hasábot, ráhelyezte a parázsra, teli tüdőből ráfújt, a lángnyelvek szinte azonnal felágaskodtak, és mardosni kezdték a fát. A tűz ropogása kissé megnyugtatta. Majdnem teljesen besötétedett, már haza kellett volna érnie az állatokkal. Ott kellene lennie a csendes kis völgyben a nagyszüleinél és az anyjánál. Vajon mit csinálnak most, mire gondolnak?

Hosszan húzódott a hegyek között a völgy. Mélyén kanyargó folyó, a folyó mentén egyenes országút, az úttal párhuzamosan, néhol azt hidakkal átszelve, fénylő vasúti sínpár. A völgyben szétszórtan apró házak, csűrök, ólak: a falu. A vasúton két-három szerelvény kattogott végig naponta...

Az út előbb sűrű fenyőerdőn vezetett keresztül, a fák tövét zúzmara ülte meg, a levegő hideg volt és nedves, a napsugarak csak nehezen tudtak utat törni maguknak a tűlevelek sűrűjén át. Feljebb ritkult az erdő, a fenyők szoros sorfala hátrébb húzódott. Mint a tenger hullámai Mózes előtt, mosolyogtam magamban. Kint a hegygerincen már szikrázó napsütés fogadott... hihetetlen távlatok nyíltak.....