Fehér történet 9.

A kétméteres hótorlaszt látva maga előtt egy pillanatra elbizonytalanodott: egyáltalán érdemes nekifogni? Mintha egy hegyet kellene arrébb lapátolni. De aztán nekiveselkedett, először kétségbeesetten, dühösen csapkodta a lapáttal a fehér falat, mintha el akarta volna kergetni, mintha az nem is egy hideg és érzéketlen hótömeg, holt anyag lett volna, hanem egy hatalmas, fehér bundájú élőlény. Aztán egyre jobban belemelegedett a munkába. Szinte jólesett a mozgás. Belebokszolt a roppant hófalba, belenyomkodta a tenyerét, élvezte, hogy a képlékeny fal megőrzi ujjai körvonalát, egy-egy nagyobb darabot kézbe vett, megszagolta, megkóstolta. Jó volt az illata, az íze. Jól ismerte mindkettőt, az összes porcikáját átjárta tőle valami bizsergető érzés: a felhőtlen boldogság, a sok-sok viháncolással, tomboló jókedvvel telt óra, az önfeledt szánkózások, hempergések, az ádáz hócsaták emlékének íze, illata... Azé az intenzív boldogságé, amit az átfagyott ujjakban érzett, szinte elviselhetetlen fájdalom sem tudott kisebbíteni, amikor az egész napos havas hancúrozás után átázott ruhában, kivörösödött arccal, holtfáradtan leroskadt a kályha melletti padkára.

illusztráció: Kusztos Júlia

Talán már órák óta küzdött a hófallal, de az eredmény, a jókedvet és a szinte kellemes fáradtságot nem számítva, nem igazán volt látványos. Valójában csak annyit ért el, hogy az ajtó felső része és a hótorlasz teteje közti, eleinte keskeny rést sikerült valamennyire kitágítania. Inkább ösztönösen, mint tudatos döntésből stratégiát váltott: alagutat igyekezett ásni a torlaszon keresztül, egy akkora folyosót, amelyen épp át tud bújni; az egész hóhegyet, amely ott tornyosult a kunyhó bejárata előtt, úgysem tudta volna eltüntetni egymaga, egy szál lapáttal. Az alagúttal már valamivel jobban haladt. Ezt a munkát is nagyon élvezte, életében nem látott még ilyen hatalmas havat, amelybe csak úgy alagutat lehessen ásni. Remélte, előbb vagy utóbb eléri a hótorlasz szélét, mégsem lehet két méter magas hó mindenütt.

Bármennyire belefeledkezett az irdatlan mennyiségű hóval való küzdelembe, fáradni kezdett. Hirtelen tört rá a kimerültség, pont úgy, mint amikor társaival kifulladásig rohangáltak fel a hegyre a szánkókkal, ájulásig üldözték egymást hógolyókkal. De az alagút még mindig nem érte el a hótorlasz végét, mintha csak befelé ásott volna a föld középpontja felé. Már-már abba akarta hagyni, és vissza akart húzódni a kunyhóba pihenni, amikor neszt hallott. Egyértelműen a hótorlasz túlsó feléről jött a hang. Ez új erőt adott neki, lázasan ásni kezdett. Időnként leállt, és mozdulatlanul fülelt. Még mindig hallotta a zajokat. Mintha valaki túlról szembeásott volna. A szíve a torkában dobogott. Végre valaki! Két napja nem találkozott emberrel, de úgy tűnt, mintha hónapokat töltött volna teljes magányban.

Ásott, fülelt, ásott, fülelt. A zajok egyszer csak elhallgattak. Lélegzetvisszafojtva hallgatózott hosszú másodpercekig: semmi nesz. Teljesen kimerült, kuporgott még egy jó ideig csendben a már meglehetősen mély és sötét alagútban. De hiába, semmit nem hallott. Csalódottan, minden dühével belecsapott a hóba. Ütése üresbe zuhant. A lendülettől majdnem kicsúszott a hótorlasz túlsó oldalán. Hangosan felnevetett, végigkúszott a rövidke szakaszon, amely a külvilágtól elválasztotta, feltápászkodott, leverte magáról a havat. Táncolni lett volna kedve. Ugrált, szaladgált fel-alá. Kereste azt, aki szembeásott vele, nézett mindenfelé, azonban csalódottan állapította meg, hogy senki sincs ott. De miért hagyták magára, ha már elkezdtek ásni? Bizonyára észrevették, hogy valaki mozgolódik ott, a hóban. Hát miért ástak volna ők is? Ahol állt, viszonylag kevés volt a hó, de körös-körül ugyanakkora, ha nem nagyobb torlaszokat látott, mint amilyenen egész napos munkával sikerült átfúrnia magát. No de mégis volt ott valami, ami arra utalt, hogy nincs egyedül: olyan nyomok látszottak a hóban, mint amilyenek a kunyhóhoz vezették őt. Sőt, meg mert volna esküdni rá, hogy nemcsak hasonlítanak, hanem ugyanazok a nyomok. Kutyától vagy farkastól... A kettő nem különbözik jelentősen egymástól. Bár rettegett a farkasoktól (a fülébe csengtek a rémtörténetek, amelyeket az idősebbek meséltek néha otthon, este, a tűz mellett, de ő maga is látott már farkasok által széttépett juhot), valahogy ezek a nyomok mégsem keltettek benne félelmet. Végtére is egyszer már megmentették az életét. A nyomok jelenléte enyhítette egy kissé a csalódottságát. Túl fáradt volt ahhoz, hogy megpróbálja összerakni, mi is történhetett. Az állat ásott, és valami megzavarta? Emberek ástak, és az állat megjelenése elriasztotta őket?

Visszakúszott az alagúton át a házba, és nekilátott tüzet gyújtani. Még volt néhány krumplija, havat tömködött egy rozsdás lábosba, beletett három krumplit. Megvárta, amíg megfőnek, az egyiket még forrón felfalta, kezét és száját is megégetve a mohó habzsolásban, de addigra már olyan fáradt volt, hogy pillanatok alatt elnyomta az álom.

Arra ébredt, hogy nagyon éhes. Neki akart látni a megmaradt két főtt krumplijának, de az asztalon, a rozsdás edényben, ahol hagyta őket, csak egy árválkodott. Megborzongott, hideg volt a házban. Az ajtóra nézett. Az résnyire tárva volt...

(folytatjuk)