verselemzés – címke – 2. oldal

1855-ben meghalt Vörösmarty Mihály, ez a gyászeset pedig – többek között – azzal a következménnyel járt, hogy Arany János (az egy Vajda Jánost leszámítva) „ellenfél" nélkül maradt a magyar költészet porondján – Lövétei Lázár László Arany versek sorozatának hetedik része.

Ha valaki létrehozná az NVTKI-t (vagyis a Nemzetközi Verstéma-kutató Intézetet), érdekes következtetésekre juthatna. Kiderülhetne például, hogy a világköltészet egyik legfontosabb témája (mondjuk, közvetlenül a szerelem előtt/után) a háború.

Az elhagyatottság egyszerű leírása is döbbenetes hatású lenne, én mégis az ellentétezésben látom a vers legnagyobb erejét: nagyon éles a kontraszt a ház egykori (a költőben emlékként élő) állapota és a sivár jelen között: a kis lak pusztán, ridegen áll, nyájas udvarát gyom veri fel, a vidor ösvény vad fű alá került... – Lövétei Lázár László Arany versek sorozatának ötödik része.

Sorról sorra haladva a versben tulajdonképpen az Arany János-i esztétika központi kérdéséhez jutunk el, éspedig: forma és tartalom egységéhez. Például ha valaki udvarló verset akar írni a kedveséhez, nem fogja alpári módon káromolni az imádott nőt (vagy férfit), hanem a témának megfelelő „gyöngéd" hangnemben adja majd elő a mondandóját – Lövétei Lázár László Arany versek sorozatának harmadik része.

A Szülőhelyem című négysorost azért tartottam fontosnak idézni, mert nagyon jól megmagyarázza a másik Arany-vers címében szereplő Horatius-hexametert: „Naturam furcâ expellas, tamen usque recurret”, azaz: „Űzd vasvillával, de a természet bejön újra”.

Az egész világirodalomnak nincs még egy verse, ahol a Pegazus (a költői elragadtatás, ihletettség hagyományos szimbóluma) ilyen áldatlan állapotban szerepelne: Aranynál „átkozott gebe”, „rossz ló” lesz a mitológia szárnyas lovából, amit hiába noszogat a költő, csak tipegésre futja annak erejéből – Lövétei Lázár László Arany versek sorozatának második része

Arany manapság valamiért nincsen „divatban”, annak ellenére, hogy a magyar irodalomtörténet hallgatólagosan őt tartja költészetünk legnagyobb alakjának. Én persze nem (csak) ezért szeretem Aranyt, hanem főleg azért, mert tőle lehet a legtöbbet megtudni a magyar nyelvről (egy költő „alapanyaga” ugyebár a nyelv) és a versírás mikéntjéről egyaránt – Lövétei Lázár László Arany versek sorozatának első része.

Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy szinte elemezni sem kell a verset, bőven elég az is, ha belekapaszkodunk a szerzői utasításba, hogy tudniillik egy „film” forgatókönyvét olvastuk.

Néha egyetlen vers is elég – mihez is? A megtorpanáshoz? A meghökkenéshez? A magunkra eszméléshez? A megrendüléshez? Vagy – ne féljünk a nagy szavaktól – a tovább éléshez? Milliószor leírták már, de érdemes leírni millióegyedszer is: szépség nélkül is lehet élni, csak minek. Mit ér az élet, ha csak a munkás hétköznapok vannak: tanulás, különórák, szerelmek, napi 2–3 óra Instagram stb. 

A sötétség verse, A tó tavaszi éneke, Esti teázás – ha toplistát kellene összeállítanom kedvenc Dsida-verseimből, valószínűleg ez a három vers érne el dobogós helyezést.

„Miért nem írnak manapság a költők klasszikus tájleíró költeményeket?” – kérdezte egy alkalommal, valamikor a 2000-es évek elején Molnár Vilmos kollégám.