Berzsenyi, Vörösmarty, Babits...– azt hiszem, nincs az a (nemzeti) irodalom, amelyik szégyellne egy ilyen triumvirátust.

Ellenállt-e, rendszerellenes cselekedet hajtott-e végre a fiatal, akkor 23 éves Fekete Vince, amikor palackba (versbe) zárva megadta a boldog utókornak a romániai „létező szocializmusˮ hihetetlenül pontos leírását?

Pátria

A „kutya- s macskakölykes” verset viszont egész egyszerűen képtelen vagyok elfelejteni: ez a rövidke, dísztelen, de egyszerűségében is hátborzongató vers harminchárom éve mindig eszembe jut, ha valami disznóságot követünk el (újra és újra) itthon vagy a nagyvilágban.

A világirodalom legmagányosabb költője, még Giacomo Leopardinál is magányosabb. S talán mondanom sem kell, hogy egyik kedvenc szerzőm: egyszerűen lenyűgöz, ahogyan ez a kültelki kocsmákban olcsó pálinkát iszogató, csontváz-sovány alkoholista alig pár száz szó variálásával, alig féltucatnyi költői téma ismételgetésével (magány, ősz, halál, alkony stb.) érvényes költészetet tudott művelni.

No de hogy lehet verset írni ilyen „száraz” témáról? Hogy lehet megcsinálni a verset úgy, hogy ne publicisztika, hanem tényleg vers legyen?

Ez az Elégia tipikus példa arra, hogy néha az indulat „mindent visz”, nincs idő olyan apróságokkal bíbelődni, mint rím vagy ritmus. Ritka szép vers. És egy szép versnek mindent megbocsát az olvasó.

Szerb Antal mára klasszikussá lett,

Eszem ágában sincs az angol romantikáról értekezni; nem fogom felemlegetni, hogy John Keats a soráthajlásaival micsoda kifejezésbeli szabadságot hagyományozott a költőutódokra

Bácskai Rajz

Tizenöt éve figyelem a besszarábiai Alexandru Vakulovski pályájának alakulását. Egyik regényét Hányinger utca címmel lefordítottam magyarra (2016. szeptember 18-án Sepsiszentgyörgyön is bemutattuk), priveliști című verseskötetéből is több tucatnyi szöveget fordítottam le mostanáig. Ebből származik a bibliás hajléktalan című vers is (első közlésben a versumonline...

Diák olvasóim nálam sokkal jobban tudják, hogy a sorozatok korát éljük: Netflixről vagy más csatornákról végtelenített rész(let)ekben ömlenek ránk a történetek sorozatgyilkosokról, királynőkről, mitológiai hősökről és más izgalmas témákról. Bár eszem ágában sincs versenyezni a filmsorozatokkal, mégis örömmel jelentem be, hogy útjára indul a Csak 1 vers rovat 2. évada is – s akárcsak az 1. évad beköszöntőjében, ezúttal is a szépséggel fogunk találkozni itt.

1989-ben, 17 éves koromban vettem meg Székelyudvarhelyen Walt Whitman Ének magamról című, legszebb verseit tartalmazó kötetét (Szász János válogatásában), de csak nagyon nehezen, mostanában barátkoztam meg a költészetével. 

Az éjnek rémjáró szaka főcímmel, Tizenöt dal alcímmel jelent meg a Holmi folyóiratban rögtön az ezredforduló hajnalán, 2002 májusában Orbán Ottó versciklusa, az utóbbi évek-évtizedek legdöbbenetesebb, leghidegrázósabb búcsúzása.

 2018. november 16-án Marosvásárhelyen hallottam először „hangosan” ezt a verset, Meszesi Oszkár színművész felolvasásában. Fontos-e „hangosan” hallani ezt a verset? 

Mondom, izgalmas játék volt „újraírni” a verset, s ami még fontosabb: saját bevallásuk szerint a diákok se unták a játékot.

Sorozatunk első részében Kemény István Leglassúbb Tevéje segített kimozdulni a napi rutinból, Karinthy Frigyes versében meg azt olvashatjuk, hogyan szólal meg a Lélek hangja, hogy könyörgés, ima, vers legyen belőle.

A biológus szerint...

A biológus szerint...

A biológus szerint...

A biológus szerint...

A költemény a Kányádi Sándorra jellemző természetes vershelyzettel indul, és megőrzi mindvégig az első sorokban megismert sajátos versvilágot, megerősítve Székely János Kányádi természet- és valóság-közeliségéről tett megállapítását: „Ritmusából, lélegzetvételhez igazodó szólamtagolásából, talán ujja begyéből is természetesség árad.”