Én nem vártam meg az első szessziót, mert mi van, ha be sem jutok, hanem inkább felvételi előtt estem neki a meséknek. Előkerültek a gyermekkori rongyosok, összefirkáltak, és én olvastam, olvastam. Tanulni nem akartam, mert az volt az érzésem, olyan hatalmas az anyag, hogy arra én nem tudok felkészülni, legalábbis úgy nem, ahogy illik, hogy minden tételt betéve fújjak. Persze, mindenki azt hitte, hogy tanulok. És igazuk volt, mint utólag kiderült, csak én ezt akkor nem tudtam, és nagy lelkiismeretfurdalások közepette majszoltam a meséket. Aztán, csodák csodája, felvettek. Nem igazán értettem, hogyan. Csodának gondoltam. Pedig csak elhagytam a járt utat. Egész addigi életemben nagyon sokat tanultam, készültem. Hatalmas információkészletet halmoztam fel. És azzal, hogy akkor, az utolsó pillanatban ezt nem bolygattam, volt ideje leülepedni és a kellő pillanatban rendeződve felszínre jönni. A mese pedig a lelkemmel dolgozott, megerősített, új távlatokat nyitott meg. Mert egyik mesében akkor jár szerencsével a hős, ha megfogadja a tanácsot, járt utat járatlanért el ne hagyj, a másikban pedig pont akkor lesz sikeres, ha arra merészkedik, ahol még a madár sem jár. És hogy éppen mi a helyes, mi szolgál minket abban a pillanatban, amikor dönteni kell a járt vagy a járatlan mellett, soha nem tudhatjuk egészen biztosan.

A szívünk mélyén sejtjük, mert az kapcsolatban van azzal, amit a lelkünk kíván, s ahol az erőnk lakik. De van, hogy meggyőznek a külső hangok, meggyőz az eszünk, és másként döntünk, zsákutcába kerülünk. Akkor ilyenkor tévedünk? Hiábavaló volt a fáradozás?, tehetjük fel a kérdést. Pont úgy, ahogy a zsákutcák vagy a vargabetűs nagy kanyarok is egy-egy település részei, a hibás döntések is életünk tapasztalatai, amelyek minket gazdagítanak. A kérdés, tudunk-e ezekből a tapasztalatokból tanulni? Látjuk-e felülről a tájat? Ha igen, akkor békességben maradunk mind a járttal, mind a járatlannal, mert mindegyiknek egyformán helye és értelme van.

Megjelent a Cimbora 2015/2-es számában