Örömmel ültem be ismét az iskolapadba, újra németül tanulok. Egyszer csak azon kapom magam, hogy valakivel, valami megfoghatatlan ideológiával vitatkozom magamban. Mert már kiskorában ráfogják a gyermekre, hogy inkább humán vagy inkább reál beállítottságú.
Hogy tudja, jó mérnökember lesz belőle vagy jó művészember. Aztán, mintegy kivételként, tanítják neki a számos sokoldalú zsenit, aki mindenhez, de legalábbis valami reál és humán dologhoz ugyanolyan jól értett.
Most a lamentálgatás helyett megemlítem azokat, akik elsőre eszembe jutnak: Madách Imre ügyvéd és közgazdász létére az irodalomban vált naggyá, Ligeti György híres zeneszerző lett, de a fizika legalább olyan szenvedéllyel ragadta magával és legalább annyira értett is hozzá, mint a zenéhez, hogy aztán Kós Károly csodálatosságát nem is tudom, melyik végéről kezdjem felsorolni.
Tizedikes koromban esett le egy kisebbfajta tantusz. Fájt. Egészségemre mutatott rá egy félkegyelmű társadalomban. Rájöttem annak az ellenkezőjére, amit bizonyos mutatók, statisztikák, felmérők és jegyek mentén belém sulykoltak, rájöttem arra, hogy kiváló matekos vagyok, nem rossz matekos, hogy imádom, legalább annyira, mint regényt olvasni, s felfedezni a viszonyokban rejlő dinamikákat, imádom, legalább annyira, mint kisgyermekkoromban, a keresztrejtvényeket fejteni, legalább annyira, mint térképeket megtanulni, s aztán pontosan, mintha csak az agyam lefényképezte volna, rajzban visszaadni, legalább annyira, mint az idegen nyelvek nyelvtanát szétszedni és nyelvvé összerakni, legalább annyira, mint amekkora kalandot jelentett a biológia, amikor magamra, a saját testemre vonatkoztattam, s nem magoltam valami elvont szöveget, legalább annyira, mint a fizika jelenségeit megérteni, mint a kémia
alkímiáját. Azt mondta az akkori matektanárnőm, aki figyelemmel és szeretettel foglalkozott velem: kár, hogy nem korábban fedeztem fel magamban ezt a matematika iránti szeretetet, mert lehettem volna egy nagyon jó matekos. Keserűséget éreztem, és csalódást. Hiszen addig folyton, mindenkitől azt hallottam, hogy én inkább humán beállítottságú vagyok.
Azóta minden folyamatosan visszaigazolja, hogy teljes, egész emberek vagyunk, ha ez nem így lenne, akkor a fejformánk is teljesen más lenne, egyeseknek a jobb, másoknak a bal fele lenne behorpadva, a másik pedig jól kidudorodva. De két agyféltekénk van, és sok páros szervünk, testrészünk. És nem állítanak minket be sehová, csak a középpontba, ahonnan a skatulyákhoz és a könnyű manipuláláshoz szokott társadalom mindenáron ki akar billenteni. Amit ma a világ ajnároz, az a racionális elme: ha a gyermek reál beállítottságú, könnyebben boldogul, örülnek a szülők. Ha humán beállítottságú, lúzer lesz, aggódnak a szülők. Erősítsd magadban mindkettőt, fedezd fel magadnak mindkét oldalad, mert a két feledtől vagy egész. Ha nem megy a matematika, keresztrejtvényezz, oldj logikai feladatokat, legózz, mérj bútorokat, végezz bármit, ami segít megtalálni a matematika analóg megfelelőit, és azt erősítsd magadban. Ha nem megy a költészet, hallgass zenét, ha jó matekos vagy, biztosan szereted a zenét is, rajzolj szabadon, hallgass meg másokat, ússz, az úszás öröméért, keresd meg a humán oldalad számtalan varázsát, és azokat erősítsd.