Beszóltam neki, mondja a pesti metrón egy fiú a másiknak. Valamiért ottragad a fülemben az ige, és most, amikor nektek írok, egy picit, mint egy kései visszhang, megszólal, megszólít.

Mi ezt nem használjuk, legalábbis az én ismeretségi körömben ezt nem szokták használni, hanem inkább azt, hogy: jól odamondtam neki, megmondtam neki a véleményem stb., talán, mert beszólni a szomszédhoz szólunk be, hogy lássuk, mit csinál, vagy a szüleinknek szóltunk be kamaszkorunkban, hogy tudják, hazajöttünk. Az egyik legérdekesebb beszólási történetet eddig egy nyelvész egyetemi tanártól, Szilágyi N. Sándortól hallottam. Ő mondta, hogy az 1600-as évek Kolozsvárosában még az a szokás járta, hogy nem voltak függönyök, az emberek nyíltan éltek, nem volt rejtegetnivalójuk. És nem csak nyíltan, hanem olyan kölcsönhatásban, aminek én már csak kései maradékával találkozhattam. Ezek szerint ha valaki elment egy ház előtt, ahonnan illetlen vihogás, veszekedés vagy csúnya szavak használata szűrődött ki, és az ablakon betekintve még esetleg valami botrányos viselkedést is látott, simán bemehetett a házba, és megróhatta a lakókat. Elmondhatta nekik, hogy így nem viselkedünk, és ezt a lakók nem vették zokon. Én ennek már csak azt a változatát kaptam el, hogy az egész falu nevelt minket. Ha helytelenkedtünk az utcán, bármelyik felnőtt helyrerakhatott, és ezt nem vettük zokon. Nemhogy nem uszítottuk rá a szüleinket az illető felnőttre, hanem behúztuk a nyakunkat s hallgattunk a hülyeségeinkkel, nehogy még a szüleinktől is megkapjuk a magunkét. És ez így volt rendjén, mindenki ismert mindenkit, s ha jót akartunk magunknak, még amikor elszabadultunk otthonról, akkor is igyekeztünk úgy viselkedni, hogy hírünk ne hallják. Mert, ugye, hegy heggyel nem, de ember emberrel találkozik. S nem szerettük volna, hogy a hírünk hamarabb hazaérjen, mint mi, s aztán azzal várjanak, hogy hogyan viseltük magunkat...

Mert bizony, néha nehezebben viseljük magunkat, mint akár egy kényelmetlen ruhát. Nektek talán az én történetem is, ami időben nem olyan távoli, mint mondjuk, Mátyás király kora, már sci-fi-nek tűnhet. Hogyan, hogy egy másik felnőtt, akinek semmi köze hozzám, se nem tanárom, se nem rokonom, csak úgy belémkössön, megszólítson? – mondhatnátok felháborodva. És közben talán nem is látjuk, hogy egy hatalmas nagy faluba költözünk be lassan mindannyian, önkéntesen, az internet és közösségi oldalak falujába, ahol ugyanolyan kendőzetlenül mutatjuk meg szobánkat, lelkünk tereit, mint a függöny nélküli időkben. S bárki ugyanúgy bejön és beszól. De míg régen az emberek egy igazi falu vagy város, tehát egy igazi közösség tagjai voltak, mindenki ismert mindenkit, s az idegent teljesen másképp kezelték, mint a helybélit (vendégül látták, kifaggatták, s bár ismerkedtek vele, nem örültek neki, ha például a ház lányának kezdte csapni a szelet, ugyanis nem ismerték sem anyját, sem apját, nem tudták, mi addig életének története), addig manapság az igazi házakat igazi hatalmas kerítések, kapuk és kapucsengők védik, a legbelső szobába meg szinte akárkit beengedünk, névtelen idegeneket, senki-háziakat is, és nem is vesszük észre, hogy önként megengedjük nekik, hogy kedvükre beszóljanak nekünk, ott randalírozzanak, ahol akarnak.

Amikor tehát a netfaluban éldegélsz, tudd, nem árt, ha néha összehúzod a függönyt.

Megjelent a Cimbora 2013/5-ös számában