Van egy unokahúgom, aki körülbelül annyi idős, mint ti. Amikor kicsi volt, nagy volt közöttünk a rajongás, aztán eltávolodtunk egymástól. Most úgy alakult, hogy gyakrabban kell Budapestre járnom, ő ott tanul, így találkozgatunk, ismerkedünk. Néha felkapom a fejem, nyelvileg igyekszem tartani vele a lépést, de nem mindig sikerül. Milyen nyelvet beszél ő? Olyant, mint én, hiszen ő is magyarul beszél, s mivel egyik lába erdélyi, az erdélyi magyar alapja is megvan. Mégis figyelnem kell, ébernek lennem, hogy ne veszítsük el az egymáshoz vezető fonalat.

Húsz évvel vagyok idősebb, mint ő, akár mint ti is. Amikor én voltam tizenöt éves, a harmincöt éveseket már jócskán öregeknek láttam, olyanoknak, akiknek az ideje lejárt, és úgy képzeltem, most már az én időm jön. Most pedig itt állok, a magam harmincöt évével, „lejárt” időmmel, és egyáltalán nem érzem úgy, hogy nekem kampec. Sőt, nagyon szeretem, hogy most vagyok annyi, amennyi. Hogy világi forgatagból már annyi minden mögöttem, és, ha szépen sikerül élnem, csendesebb hullámzásokból még jó sok állhat előttem. Félúton az unokák és nagyszülők között beszélgetek emberekkel, írogatok, embereknek, akikkel összehoz a sorsom. És elgondolkodom azon, hogy vajon ti ezekből az edóságokból mit értetek meg? És hogy ki ír bennem, belőlem, amikor nektek írok? Mert a ti tini nyelvetek által már nem tudok hozzátok kapcsolódni, mert én már nem értem, csak igyekszem kapiskálni. Maradnak a saját tinikori tapasztalataim, és azok, amelyeket most is szerzek, megélek, és amelyekről úgy gondolom, hogy esetleg meg tud érinteni bennetek egy hangot, egy mosolyt. Egy szeletke belőlem, ami, mégis, tükröz engem is teljesen, odakívánkozik egy szeletkéhez belőletek, amiben magára ismer, s reméli, hogy ez az ismeretség kölcsönös.

Milyen kiszámíthatatlanul izgalmasak az ilyen ismerkedések! Elindítok egy gondolatsort, kiküldöm a világba, egy nagyjából behatárolt korosztályhoz, és nem tudom, hogy érik-e, gurul-e, él-e tovább ez a gondolat, ez a kicsike világ, ami elindul, a másik ember kicsike világában. Lesz-e ebből találkozás? Lesz-e ebből a két kicsi világból egy nagy, tágas? Minden gondolatunk, szavunk, tettünk egy ilyen kicsi világelindítás, vagy, jó, talán egy szeletke világé. Elindítjuk útjára magunkból és reménykedünk, hogy amire bumerángunk hozzánk visszatér, sok csoda üli meg fáját. De a csodák nem ott kint teremnek, hanem itt bent. S ha már startból ezt a csodát, ami mi vagyunk, küldjük ki a világba, akkor minden bizonnyal előbb-utóbb ezt hozza vissza nekünk a hajítófánk. Ezért fésülgessük gondolatainkat, mosdatgassuk szavainkat, virágoztassuk tetteinket, és akkor megtörténik a szinte hihetetlen, hogy világszeletek egymásra ismernek, találkoznak, s még a nagy korkülönbségek ellenére is, igazából, szemtől szemben, lélektől lélekig vagy csak betűtől betűig egymással elbeszélgetnek.

Megjelent a Cimbora 2013/4-es számában