A napokban egy ismerősömmel beszélgettem a változásokról. Kilenc éve dolgozik ugyanazon a helyen, egy városban, most nagy döntés előtt áll, ugyanis egy másik, kecsegtető munkahelyet kínáltak neki, de egy olyan városban, ahová nem szívesen költözne el. Ugyanakkor úgy érzi, hogy az élete egy ideje megrekedt. Hát akkor hajrá, mondom, ha nem vágsz bele, nem tudhatod, hogy mi mindent tartogathat ez az új lehetőség. Igen ám, veti ellen, de ha nem válik be az az új munka, és a város még annyira sem, akkor mi lesz velem? Visszajövök és felkopik az állam? Mert közben elveszítem az itteni olcsó albérletem és munkahelyem is. 

Nagyot kacagok. Tudod, hogy utoljára mikor voltak ilyen félelmeim? Nem, mikor? kérdez vissza. Olyan tizenhárom-tizennégy évesen. Líceumi felvételi előtt állottam. S hiába voltam első osztályos koromtól fogva első tanuló, tisztában voltam vele, hogy ez mégiscsak egy falusi iskola, ki tudja, városon milyen felkészültségű gyermekekkel kell majd versenyre kelnem. Ez a tudat épp elég volt ahhoz, hogy kamaszi önbizalmam jó erősen megrengesse. Hirtelen nőttem magasra, így testalkatom akkoriban olyan vézna volt, hogy sehogysem bírtam a mezei munkát.

Egész éjszakákat átszorongtam. Mi lesz velem? – keseregtem magamban. Ha nem jutok be a városi iskolába, de a falusi munkát sem bírom, felkopik az állam, éhen fogok halni. Olyan rémes jövőképet festettem magamnak, hogy a lelkem valóban belehalt párszor, teljesen értelmetlenül. 

Mert természetesen bejutottam a felvételin, igaz ugyan, hogy furcsa fortélyok folytán nem biosz-kémia osztályba, hanem idegen nyelvekre, utána az is igaz, hogy nem földrajz szakra felvételiztem az egyetemre, amire két évig készültem, hanem magyarra, mert a magyartanárom hatására meghatványozódott könyvimádatomnak nem bírtam ellenállni. És folytathatnám, mi minden történt még másképp, mint aminek az első pillanatban indult. Az életem azóta sem vált szorzótáblává. Nem tudom kiszámolni, mi fog velem történni holnap. Történik a csoda és a kaland minden nap. A lényeg azon van, hogy ezt észre tudod-e venni vagy sem. Lehet, ha vegyész vagy földrajz szakos leszek, mint ahogyan pár évig elképzeltem, most nem írnék nektek. Nem tudnám most azt mondani, hogy bár rémisztőnek tűnhet ez a felnőtt világ, a sok vizsgával, hajszával, diplomaszerzéssel és a mindenfélék megkaparintásával, valójában nem kell megijedni tőle. Tudd bár pici korod óta, hogy állatorvos vagy színésznő leszel, vagy pedig változzék évente benned a „mi leszek, ha nagy leszek”, jó úton jársz, bárhogy is legyen. Mindkét úton ott leselkednek rád a kanyarok mögötti kalandok, néha elődbe toppannak és játszani hívnak. Ha vevő vagy rájuk, akkor izgalmassá varázsolhatod az életed, akár egy szakmán belül maradva vagy folyton váltogatva, keresgélve, újabb és újabb dolgokat tanulva. 

Találkoztam egyszer egy hetvenéves külföldi bácsival, biológus volt, magyarul tanult. Azt mondta, régi vágya magyarul tanulni, de mivel imádta szakmáját, amíg dolgozott, ilyen ínyencségekre nem maradt ideje. Most azonban nyugdíjasként, végre ezzel is foglalkozhat. Summa summárum, ha nem szereztél már pelenkás korodban pár diplomát, aztán óvodás korodban még kettőt, ha nem hordtad haza az összes versenyről az első díjakat, és még most sem úgy áll a szénád, hogy éppen készülnének Nobel-díjra jelölni téged, akkor sem oda Buda. Legfeljebb volt, van egy boldog, játékkal teli gyermekkorod, és megtanultál ráérezni a kaland ízére. Diplomát szerezni meg, ha egy kicsit megembereljük magunkat, bármikor lehet. Az életünket egy nagy kalanddá varázsolni azonban csak akkor sikerül, ha belevágunk a dolgokba, és azt mondjuk, hajrá, legfeljebb nem fog sikerülni, vagy elrontjuk. De ha mégis sikerül, vagy másképp, talán még sokkal jobban is sikerül, mint ahogy remélni mertük, akkor. ;-)

Megjelent a Cimbora 2012/7-es számában