Ebédszünetben hazaugrom. Kérlek, mosogass el, ha még nem tetted meg. Oké, válaszol unottan. Ma olvastál már valamit? Nem. Hát jó, felelem, s egykedvűen jegyzem meg: ha így folytatjuk, előbb-utóbb eljutunk oda, hogy esszük a koszos tányérról a semmit. Kikerekedő szemmel néz. Mert ha te a közös életünkhöz nem járulsz hozzá, és nem rendezed magad, akkor előbb-utóbb nem lesz már több tiszta tányér, mert azt nem várhatod el tőlem, hogy mindig én végezzek el mindent. Ha meg nem olvasol, az azt jelenti, hogy a saját növekedésedhez, tudásod gyarapításához nem járulsz hozzá. Így aztán nem tudom, hogyan leszel képes felnőttként eltartani magad. Ha se egyik nincs, se a másik. Ezért mondom, hogy lassacskán az lesz, hogy esszük a koszos tányérról a semmit.

Szpícsem végén motorászást hallok a félig tárt ajtó felől. Házigazdánk áll a bejáratnál. Mosolyog. Látom, elcsípte az utolsó mondatot. Kapok az alkalmon, hogy most már két emberhez beszélhetek, s folytatom. Nekem, gyerekként, még nem a dolgom volt a tanulás. Azért tanultam, mert érdekelt, amit tanulok, és kíváncsi voltam. Persze, azért is, hogy kapjak átmenő jegyet. De soha nem hallottam a szüleimtől azt, hogy neked az a dolgod, hogy tanulj. Azt főleg nem, hogy neked csak egy dolgod van, és az a tanulás. A dolgom az volt, hogy segítsek a takarításban, a mezőn, reggel adjak enni az állatoknak, vessem meg az ágyam, időnként a szüleimét is.
Ha ezt elvégeztem, s ha megvoltam a házival, mehettem barátokkal találkozni, játszani vagy olvasni. Nem a szüleim vagy mások miatt kellett tanulnom, tanultam én magamért.
Viszont a dolgom igenis mások miatt is el kellett végeznem, mert egy fedél alatt laktam sok másik emberrel, akik a családom, és nem egyedül egy barlangban.

Délután, amikor dolgom végeztével hazaérek, látom, elmosogatott. Ott maradt egy-két, kovásznak való, mosatlan edény, ahogyan édesanyám mondta, miután, olyan gyerek módra, elmosogattunk. Nem szidott meg azért, hogy nem tökéletes az elvégzett munka, de nem is hunyt szemet felette. Csak megjegyezte, hogy egy-két edény ottfelejtődött, biztosan azért, hogy segítsen összegyűlni a következő rend mosogatnivalónak.

Senki nem azért született, hogy valaki másnak a szolgája legyen, mondom gyakran a fiamnak, amikor azon kapom, hogy valami garfieldi felsőbbrendűségben trónol. Van ennek egy kiegészítő mondata, amit ritkábban hangoztatok, pedig lehet, nem ártana gyakrabban. Senki nem azért született, hogy valaki másnak a szolgája legyen, viszont mindannyian az Élet szolgái vagyunk.

Megjelent a Cimbora 2019/6-os számában