Persze, nagyon ritkán fordul elő, hogy valóban ott tud állni a két szülő és mögöttük a négy nagyszülő. Olyan is van, hogy a gyermek mögött egy szülő és egy-két nagyszülő áll, vagy nem áll senki, hiszen sok a menekült kisgyermek, és van, akinek a szülei meghaltak valamelyik háborúban, vagy már nem élnek a nagyszülők, illetve valamelyik szülő, esetleg máshol élnek. Olyan gyermek is van, aki mögött többen is állnak a szülők vagy a nagyszülők helyén, mert a szülők elváltak, és az új társat is magukkal hozták, mert most már ők is valamilyen formában a családhoz, a gyermek életéhez tartoznak.
Az igazgatónő úgy nyitja meg az évet, hogy minden gyermekre ránéz, bele a szemébe, és attól függetlenül, hogy fizikai értelemben áll-e valaki mögötte vagy sem, azt mondja neki, én látom mögötted édesapádat és édesanyádat, látom mögötted a nagyszüleidet. Ez az intézményvezető valóban látja a gyermek mögött az ő életének a forrását, hogy az édesanya és az édesapa, a nagyszülők által az élet folyama felfoghatatlan messzeségekből áramlott sok, sok emberen keresztül éppen ide, ebbe a gyermekbe, aki az ő iskolájába került. Minden gyermekre úgy néz, mint az élet egyedi, hatalmas csodájára, akinek a forrása messze visz vissza az időben, sok emberöltőn keresztül, és aki most itt van, mert az élet azt akarta, hogy megszülessen, éljen, itt legyen, az ő iskolájába járjon.
Ezt jó pár éve mesélte el nekünk egy csoportos foglalkozáson az igazgatónő. Azóta is sokszor eszembe jut, amikor időnként azon kapom magam, hogy perelek, lázadozom, ítélkezem, vádaskodom és harcolok. Néha Isten ellen, máskor ember ellen, mikor, ami épp kézenfekvő. Amikor eszembe jut ez az igazgatónő, igyekszem az ember mögé nézni, amögé az ember mögé, akire éppen haragszom, akivel harcolok, akit vádolok, akivel perelek, és látni, hogy ő is emberi életekből és sorsokból jön, neki is megvannak a maga harcai, perei és nehézségei, és ettől függetlenül az élet ebben a pillanatban is azt akarja, hogy ő pont így, amilyen, legyen, pontosan úgy, ahogyan azt is akarja, hogy én is, ebben a pillanatban is, pontosan úgy, amilyen vagyok, legyek.
Ez a kicsi emlékeztető csillapít a nagy peren, a nagy lázadáson, harcon, vitán és haragon, és kinyílik bennem valami, amire a legpontosabb szavunk talán az együttérzés.

Megjelent a Cimbora 2020/1-es számában