Biztosan hallottál már arról, hogy az emberek szeretik a márkákat. Bár eleinte a márka sok esetben egyfajta biztosítéka volt a jó minőségnek, ma már többnyire csak divathóbort. Ha például a nadrágod összefaricskálod itt-ott, úgy, ahogy esetleg még senki más előtted, rábiggyeszted a neved vagy valami választott nevet, ha már eléggé híres vagy a divatszakmában, esetleg több száz euróért is eladhatod. Ha nem vagy híres, akkor legfeljebb megszidnak érte, kikacagnak a barátaid vagy csövesnek néznek. Mi adja a különbséget? A név, amiben az emberek hisznek. A legtöbb mai márkacuccot szörnyű környezetszennyezés árán készítik, egészségtelen körülmények között, gyakran gyermekmunkát is igénybe véve, éhbérért. Az ezen az áron készített, sokszor silány minőségű termékeket aztán megvásárolhatod akármelyik erdélyi bevásárlóközpontban pár száz lejért, vagy ha nagyon fel akarsz vágni, akkor egy svájci sétálóutcában pár ezer euróért. Sok ember számára ez a fajta életmód lett a menő. Erre büszke, ettől érzi elfogadottnak, nagynak, értékesnek magát.

De térjünk vissza arra a szép napra, amikor olyan furcsa dolog történt, hogy azóta is ezt beszélik a kövek, fák, füvek, a maradék állatok, az égen a csillagok. Az lett ugyanis, hogy egy ember furcsa mutáción ment keresztül. Teljesen átlagos ember volt. Élthalt a márkás cuccokért, a Facebook-lájkokért, az elismerésért, amiért néha simán átgázolt másokon, gúnyolta a nálánál gyengébbeket, meghunyászkodott a nálánál erősebbek előtt, az együttérzést hírből ismerte, a nagylelkűséget még úgy sem. És így tovább. Senki nem tudja, senki nem érti, mi történt. Egy késő éjjel, miután ügyesen kitett a Facebookra egy új profilképet, az Instára nyolc fotót a kedvenc tárgyairól, bejegyzett egy emlékeztetőt, hogy másnap hol készít új szelfiket, lefeküdt, mint minden normális ember.

Reggel, amikor felkelt, csodálkozva nézte a hingháng, összefércelt márkás ruháit. Bármelyiket vette elő, egyik sem tetszett. A fürdőszobában a sok szépségápolótól zavarba jött. A hűtőszekrényben felhalmozott sok tartósított ételtől undor fogta el. A lájkoktól bepánikolt. Bármihez nyúlt, ami azelőtt örömet okozott neki, minden idegesítette. Ilyen állapotban botlott bele a szomszédasszonyába. Tudta róla, hogy rááll a keze a varrógépre. Hirtelen ötlettől vezérelve megkérdezte, lenne-e kedve varrni neki valami igazán jó ruhát.

– Hm – hümmögött a szomszédasszony, miközben szemöldöke alól valami időtlen huncutsággal szemlélte emberünket –, kedvem ugyan lenne, ha te addig, míg én varrok, főzöl valamit. Ma még nem volt időm főzni, most akartam nekifogni. – Emberünk tanácstalan arcát látva, gyorsan hozzátette: – Ne aggódj, én mondom, mit csinálj, te csak tedd azt.

Szerény, de ízletes vacsora kerekedett. A zakó egyszerű, elegáns lett. Nem készült erről a vacsoráról, se a zakóról se Instafotó, se semmi. Elég voltaz instant jelenlét. Emberünk gyanútlanul élte új életét. Nem tudta, hogy ő egy mutáns. És azt sem, hogy ez az új embervariáns ránézéssel terjed.

Hát erről beszélnek azóta is a kövek, fák, füvek, a maradék állatok, az égen a csillagok, mert az ilyen formában terjedő mutáció igen ritkán fordul elő a Föld nevű bolygón, két-háromezer évente csak egyszer. S olyankor is általában félreértelmezik, utána úgy beszélnek róla, mint egyszeri, megismételhetetlen csodáról. De most nem utána vagyunk, hanem éppen benne. Lehet beszélni az új, menő mutánsról.

Megjelent a Cimbora 2022/2-es számától