Folytatom ott, ahol egy hónapja abbahagytam, azzal, hogy ismét iskolába járok. Hetente kétszer két és fél órás némettanfolyamon veszek részt. Néha lemarradok, túl gyors az iram, máskor hirtelen bevillannak régen tanult dolgok, nyelvtan, szókincs, valami a helyére kerül, összeáll egy kép, és gyorsabban válaszolok, mint a többiek. Hol előreiramodok, hol lemaradok, s közben, észrevétlenül, egyre gazdagabb lesz a nyelvtudásom.
Egyik nap vagy nem volt pontos az információ, vagy én nem értettem meg pontosan, de előreugrottam a feladattal. A tanárnőnk figyelmeztetett, hogy még nem tartunk ott, én viszont másodszor is előreugrottam, kérdeztem valamit. Nem szándékos bosszantás vagy fitogtatás volt, egyszerűen csak pillanatnyi összezavarodás miatt máshol kötöttem ki, mint ahol a tanárnő, a csoport tartott. Ekkor ismét rám szólt a tanárnő, olyan hangnemben, ahogy rátok is gyakran szólnak szülők, tanárok.
Kioktató, kissé nyers, helyretevő hangon. És én abban a pillanatban bezárultam. Elment a kedvem a tanulástól.
Továbbra is figyeltem, hogy ne zavarodjak össze még jobban, de az öröm odalett. Az a szárnyaló jó érzés, ami abból jön, hogy haladok, ahogy tudok, csinálom, ahogy tudom, néha lemaradok, máskor előreiramodok, hogy van saját ritmusom, saját folyamatom, ahogy elsajátítom a dolgokat, no, ez lett oda. Összeszorított száj maradt, keserűség maradt, görnyedt hát maradt, erőltetett odafi gyelés maradt. Egy pillanatra – hiszen ahogy rájöttem, hogy mi történt, azt is láttam, a bennem lévő iskolás lázad az összes sérelemért, ami valaha is érte. Utána viszszakapcsolódtam ahhoz az érzéshez, ami most, majdnem negyven éves fejjel vett rá arra, hogy ismét németül tanuljak. Egy jó, tiszta érzéshez, amiben sok öröm és sikerélmény van. De, ettől függetlenül, ami történt, még sokáig motoszkált bennem.
Gyakran gondoltam rátok, akik még sérülékenyebbek és még kiszolgáltatottabbak vagytok, mint én. És kívántam nektek, hogy bírjátok ki, hogy ne adjátok fel, hogy találjátok meg mindig azt a belső, külső hangot, ami visszavezet titeket ahhoz, hogy megéri kitartani, megéri kivárni, meglépni, megéri kiállni magatokért, harcolni, amikor a harcnak van az ideje, és békét kötni, amikor beérik a belátás. Megéri megtalálni azt a kicsike rést, ahol az öröm, a hála, a jó lubickoló érzés felülírja a bezárulást. Megéri újból és újból megnyílni, és örömmel, rácsodálkozva tanulni.
Jó tanulást kívánok nektek a vakációra is, nem feltétlenül könyvekből, internetről, hanem eleven, húsba vágó helyzetekből, amikor ott belül úgy érzitek, hogy na, ez most egy igazi, nagy lépés volt, egy határátkelés, még akkor is, ha eleinte szinte senki nem veszi észre. Jó visszakapcsolódást a szívetekhez, legbelső mesteretekhez, aki, amikor túl szorosra szűkül a világ, gyakran robbantja szét az abroncsot egy szívből jövő kacagással.
S mivel bennem iskoláskorom óta lüktetnek Szilágyi Domokosnak az alábbi sorai, most ezekkel köszönök el tőletek, őszig. Hátha néha eszetekbe jutnak, megérintenek, megszólítanak: