– Hogy vagy? – kérdem a velem szemben ülő fiatal lányt.
– Jól, bár kicsit izgulok a holnapi vizsga miatt.

Elgondolkodom. Nemrég volt egy vizsgám. Az egész életemet végigvizsgáztam. Legtöbbször nem izgultam, lazán vettem, soha nem is vágtak el egy vizsgán sem, kivéve egyet, amin kénytelenek voltak, mert el sem mentem. A kis jegyekért nem izgultam, de ha méltatlan dolog ért, nagyon hideg volt a zuhany. Jeges. Volt, hogy olyan tanár adott kisebb jegyet, mint amit érdemeltem, akit ki nem állhattam. Az ilyesmit, bár rosszul esett, magamban elintéztem azzal, hogy mi mást is várhattam volna tőle. Ha viszont olyan tanár tévedett, akit szerettem, sőt, olyan, akiért rajongtam, akkor rettenetesen fájt.
Fájt, mert azt látni, hogy az a személy is, akit istenítettem, hibázhat, hogy aki számomra akkor kapaszkodó volt, ingatag, ingataggá teszi akkori világom, s elindít egy olyan kétségbeesett gondolatot, hogy ha már őbenne sem bízhatom, akkor kicsodában?
A sok, sok vizsga egyidejűleg jó ember- és önismereti iskola. A hidegzuhanyok őszinteségre késztettek, megmutatták, nincs tökéletes tanár, nincs ideális, tévedhetetlen ember, megtanították a „tévedni emberi dolog” egyszerűségét.
A leforrázottság azt mutatta meg, hol képzelem magam túl soknak, hol nem igaz a magamról kialakult kép. Mindkettő fájt. De lassan-lassan megtanultam felmérni a tudásom, látni, hogy egy bizonyos tantárgyban, dologban hol tartok. És azt is megtanultam, ha őszinte vagyok magamhoz, akkor rábízhatom magam a bennem élő legfőbb tanúra, a koronatanúra, és akkor olyan nagy meglepetések nem érnek.
Már izgulni sem kell nagyon, azt, ami a vizsgán történik, úgy tekintem, mint egy fázisát egy folyamatomnak.
Ha rosszul sül el, de igazán szeretném tudni azt a valamit, amiből vizsgázom, akkor legközelebb többet tanulok, jobban felkészülök. Ha meg nem fájt eléggé, akkor azt jelentette, épp csak átmenni kellett a jegy, és nem érdemel részemről nagyobb erőfeszítést.
Visszaolvasva, amit írtam, olyan, mintha azt is mondanám: az ember csak fájdalom árán tanul. Úgyhogy gyorsan ki is egészítem: azt, ami igazán a véremmé vált, örömmel tanultam, úgy, hogy észre sem vettem, mikor szűnik meg a határ köztem és az elsajátítandó tananyag között. Fájdalom és öröm kéz a kézben jár. Egyik segíti a másikat, és jó, ha látjuk mindkettő értékét.

Megjelent a Cimbora 2018/2-es számában