Örök harag – mondtuk, és hittük kb. öt percig, annál tovább már kezdett kibírhatatlanná válni ez a fajta öröklét. És gyorsan jól kibékültünk, megkönnyebbült lélekkel zajlott ismét a játék, ha sírás is volt közben, és gyakran volt, bömbölés is, akkor még azzal a sírás utáni, kicsit reszkető légzéssel. Haragszol? – kérdeztük később, nagyobbacska serdülő játékainkban, s ha nagy hiszti lett a válasz, duzzogás és magunkba záródás, kibírtuk akár két hétig is ennek a haragnak a tartását, tartottuk rendületlenül, s közben az aktuális legjobb barátnő vállán gyászoltuk amúgy hőn szeretett barátnőnket, akit éppen csak, éppen most, tiszta szívből utáltunk. Ugye, nem haragszol, vetettük oda aztán már fiatal felnőttként, kutyafuttában, s az „á, dehogy!” választól mindketten látszólag megnyugodtunk, s hallgattunk erről a haragról jó sok évig, megnémított a tüske, az érzés fel nem vállalása.
Az utóbbi években régi-régi kapcsolataim kerültek vissza ismét az életembe. Talán csak nem készülök mostanság meghalni, kérdezgettem, félig viccesen, magamtól, másoktól, mintha ezt bárki tudhatná.
Egyébként mitől lenne ez a kapcsolati nagytakarítás az életemben? Miért hoz vissza annyi embert az élet hatalmas folyama, olyanokat, akikkel hajdan kölcsönösen megbántottuk egymást? Nem tudom, miért. De kezdtem látni azt a reménysugarat, amiről ezek az újbóli összekapcsolódások szólnak. Azt láttam, hogy az a kezdeti szeretet, amiben először találkoztunk, s ami által barátokká, barátnőkké váltunk, sértetlen. A sértődést mindig valami, ettől független dolog okozta. Még nem vagyok olyan öreg, de ahhoz már eleget éltem, hogy egy csomó embert megbántsak, szándéktalanul.
Egyszerűen nem voltam figyelmes, én is éppen valamiért vagy valakiért szenvedtem, vagy éppen volt egy csomó problémám, egy csomó bajom, és olyat tettem vagy mondtam, amivel nemhogy belegyalogoltam, de beletrappoltam más zsenge lelki világába. Innen nézve igazán nagy ajándéknak tartom, hogy ismét találkozhatok azokkal, akikkel olyan sokáig tartottuk ezt a tehetetlen kapcsolatlanságot. Látom, hogy neki is megvan a maga élete, a maga baja, a maga története. Hogy ő sem jókedvében tüskézett, hanem mert éppen így tudott abban a pillanatban reagálni. Ennek a fényében a reménysugár is másképpen ragyog. Olyan emberi tekintetesen, olyan hétköznapi, egyszerű fényben, amiben nem csinálunk fesztivált a megbocsájtásból, hanem tudunk örülni annak, hogy a másik van, úgy, amilyen, és hogy mi is vagyunk, úgy, amilyenek, és még pár évtizedig gyakran lehetünk külön-külön magunkban, de akár együtt is.

Megjelent a Cimbora 2016/3-as számában