Edóságok
Volt egy nevelőnő, akit nagyon szeretettem. Én tizenéves, ő harmincas. A bentlakásban dolgozott, éjszakás és hétvégés volt, ezért is vártam olyan nagyon a hétvégi haza-nem-menetelemet, hogy egy kicsit belőle is „kortyinthassak”. Olyan volt számomra, mint a friss forrás, mint a gondoskodó anyaföld. Rajongva meséltem róla otthon édesanyámnak, s most, hogy erről írok, csodálattal gondolok vissza abból az időből édesanyámra, hogy bölcsessége mélyebb volt féltékenységénél, hiszen akár féltékeny is lehetett volna erre a „pótanyára”. Neki mondtam el mindazt, amit édesanyámnak nem tudtam.
Szinte mindent megbeszéltem édesanyámmal is, szinte mindent megbeszéltem a barátnőimmel is, a szintét pedig ezzel a nevelőnővel.
Hogyan zajlottak ezek a beszélgetések? Időtlen időkig ültünk a nevelői pici kuckóban a rezsó mellett, pirítottuk a kenyeret, ittuk a kávét, és amikor bennem elég mersz gyűlt össze, finoman csorgatni kezdtem a szintét – vagy legalábbis a szintének kilencvenkilenc százalékát, mert maradt ott egy százalék a mélyben, saját ki- és elmondhatatlan titokmagnak, amelyből majd később kivirágozhattak a váratlan csodák. De ezt a sok szintét ott, az ő köztem és édesanyám közötti korú, érett, mégis fiatalos szívének védett terében felszínre lehetett hozni.
Barátságunk megmaradt. Ma is, ha abba a városba visz az utam, bejelentetlenül is bepottyanhatok, mintha csak hazaugornék a szüleimhez, és biztos lehetek benne, kapok szállást, kaját, jó szót, ölelést. A szerepek egy kicsit megváltoztak, most már inkább ő az, aki a finomságok mellé odacsempészi a kicsi, talán bevallatlan, talán addig el sem gondolt szintéit, s az én mindenféle tapasztalataim fényében megbogarásszuk, hümmögetünk fölöttük egyet-egyet.
Talán most felteszed magadban a kérdést: ezt az egész sztorit miért volt érdemes elolvasnom? Egy lehetőség felvillantásának szántam, hogy bizalommal fordulj a körülötted lévő felnőttekhez. Ha úgy érzed valakivel, hogy együtt rezegtek, őszinte lehetsz hozzá, egy húron pendültök, ne zavarjon a korkülönbség. Lehet ez édesanyád vagy édesapád egy barátja, barátnője, egy felnőtt rokon, egy tanár, egy nevelő, egy edző. Fordulj bizalommal ehhez az emberhez, főleg az érzelmi gubancaiddal.
Lehet, nem fog tudni azonnal ható és használható receptet adni a kezedbe, de egy kicsit másképp tud meghallgatni, mint a te hasonló korú barátaid, mint az érzelmileg túlságosan érintett szüleid. És ez a meghallgatás legtöbbször pontosan elég is.
Megjelent a Cimbora 2016/4-es számában
Túl a Recept-hegyen
Edóságok
Nem vagyok nagy konyhaművész, általában egyszerű, gyorsan elkészíthető ételeket rittyentek, mégis legtöbbször odavannak érte a vendégek. Talán az a titok, hogy sokféle ember tanított, sokféle embertől tudtam tanulni.
Őzikelábon
Edóságok
Eldöntöttem, hogy mihelyt megérkezem, bevetem magam egy fürdőbe. Igen ám, de még hajat mosni sem volt előtte időm, nemhogy szőrteleníteni.
A rendíthetetlenül ketyegő órákról
Edóságok
Mégsem állhatok fel és sétálhatok ki csak úgy, hogy köszi, én többet nem meditálok, mert zavar az óra! Hiszen a meditáció lényege pont az, hogy megnézünk, megvizsgálunk, majd elengedünk minden felbukkanó zavaró vagy éppen kellemes tényezőt, legyen az külső vagy belső.
Rügyek, álmok, fénymagok
Edóságok
Az embereknek különös tehetségük van gyengécske önbizalmukat még inkább megrendíteni, ezért, ha ebbe a bugyorba érkezünk, igen nagy a csapda, hogy egy beletörődő sóhajtással befészkeljük magunkat abba, hogy ennél mélyebbre már nem lehet. De lehet.