Te hallod, amit olvasol? – szólt rám apám, amikor arra kért, olvassak fel egy szöveget. Lehetett az lecke, vicc az újságból, egy részlet a könyvből, amit olvastam – végül is: bármi. Bár nagyon kicsi koromtól folyékonyan olvastam, magamban is és hangosan is, ez még nem jelentette azt, hogy nem fogott jól az apai kérdés. Persze, akkor rögtön, egy kicsit zokon vettem. Ugyanis természetesen hallottam, amit olvasok, és természetesen nem esett jól, hogy mindketten nagyon is jól tudtuk, mire célzott. No de olyan nagyon sokat nem célozgatott, hanem kivette a kezemből a könyvet vagy az újságot, és elolvasta újra, hangosan. A vesszőnél megállt, egy kis lélegzetvételnyi szünet, egy kis pihenő, ilyeneket mondott, a pontnál pedig ráérősen állt meg, hogy jól bele tudjak ereszkedni abba: itt most valami valóban véget ért, mégpedig egy mondat, pont. És így tanított meg apám hallani, amit olvasok, nem csak fejolvasni vagy szájolvasni, hanem a fülemmel is, a bőrömmel is, a vérem lüktetésével és egész szívemmel. Aztán, amikor már elég régóta tudtam beszélni, megtanított beszélgetni is. Először is, ilyenkor nem kellett menni sehová és nem kellett csinálni semmit. Csak leült mellém, átkarolta a vállam, aztán a maga vicces módján feltett pár, kényelmetlenül kötekedő kérdést. Ha nem haraptam egyből rá a csalira, akkor sem adta fel azonnal. Addig játszott, kötekedett, amíg beindult a beszélgetés. Akár több órás beszélgetések, néha, amikor már kamaszodtam, hajnalokba nyúlóak kerekedtek. Néha direkt nem adott igazat. Láttam a szemén, hogy tudja, nekem van igazam, és nem értettem, miért ugrat mégis. Azt hittem, valami szadista hajlamból, vagy mert azt akarja bebizonyítani, hogy mindig neki van igaza. Aztán jóval később értettem meg, provokálásaival olyan beszédhelyzeteket teremtett, amelyekben aztán a későbbiekben, életem során, gyakran volt részem. Kíváncsi volt, hogyan reagálok a nem éppen dédelgető helyzetekben. 

Manapság mindenki irat: tesztet, ziccet, felmérőt, dolgozatot, esszét, pályázatot. Egyre ritkábban beszéltetik a felnőttek, legyenek azok tanárok vagy szülők, a gyerekeket, a kamaszokat. Pedig ha nem tanultok meg beszélni, ha nem mertek beszélni, ha mindig a könnyebbik utat választjátok (például: a megadott válaszok közül válaszd ki a helyeset), akkor nem fogjátok hallani, amit mondtok. És nem fogjátok tudni hallatni a hangotokat. Nem fogtok tudni kiállni magatokért. Hogy a megszólaláshoz bátorság kell? Bizony, az. Hogy legyőzheti-e valaki a félelmét, szégyenlősségét, beszédhibáját? Gondoljatok Démoszthenészre, aki úgy győzte le beszédhibáját, hogy szájában kavicsokkal szövegrészleteket mondott fel. Ha akad még a környezetetekben olyan tanár, aki beszéltet, feleltet, olyan szülő, nagyszülő, rokon, aki ráérősen elbeszélget veletek, használjátok ki. Ritka kincs. Később ahhoz, hogy valahol kibeszélgethessétek magatokat vagy valaki tényleg meghallgasson benneteket, kemény pénzeket fizettek a pszichológusnál, a terapeutánál. Örüljetek tehát azoknak a tanároknak, akik még beszélni, szépen, hangsúlyosan, értelmesen olvasni tanítanak. Bár már régimódiaknak tűnhetnek, mégis valami olyan hangot ébresztgetnek bennetek, ami egyre inkább elhalkul a virtuális kommunikáció korában: az önálló, szuverén egyén hangját. Annak a hangját, akinek van saját hangszíne, beszédstílusa, önálló véleménye, és – a véleményét kimondva– bátorsága és akaratereje is ötleteinek megvalósítására.

Megjelent a Cimbora 2013/3-as számában