Miközben teregetek, a kicsi körülöttem játszik. Egyszer csak buborékokat fúj, szappanbuborékokat a száján. Megijedek. Mit ittál? Mutatja. Sampon! Gyorsan felkapom az ölembe. Úristen. Még egy hete sincs, hogy itt vagyok, s máris mi történt! Itatok vele tejet, jó sokat. Kihányja. A nagytesók nézik, néznek, bizalom nem volt, s az is elmúlt. A kicsi kutya is nézi, gyorsan odafut, felnyalja a hányást, aztán ő is telerakja kis kupacokkal a konyhát. Fogom a fejem, aztán a kicsit, a kicsi jól van, fogom a seprűt, a felmosót, a kutyát fogják a nagyok. A ruhák várnak, nem a padláson, az alagsorban. Amikor minden lecsendesedik, kiteregetek. Bár ennyi.

Megjönnek a szülők, szomorúan, szinte letargiában jelentem, mi történt. Nem szidnak meg, előfordul, bizalmuk továbbra is annyi, mint csillag az égen. Csodálom őket. Hálás vagyok. S ha már ilyen jól alakult az este, elújságolom, kimostam. A nő elsápad. Lemegyünk, nézi. Finom kásmír, finom selymek, kelmék, mindannyinak annyi. Megkér szépen, többé ne mossak ki. Csak a dolgom végezzem el, semmi többet. Sőt, inkább még azt se, csak a gyerekre vigyázzak, a kicsire, mert még kicsi. És így is lett.

Ma, miközben kezdtem hazaérkezni a dolgaim közé, amik, amikor vendégek vannak, hol itt, hol ott, s hálásan rakosgattam el a sok kimosott, összefogott ruhát, eszembe jutott ez a majd’ húsz évvel ezelőtti este, mert megláttam a két szép gyapjú- és kasmírpulóverem... a tízéves fiam méretében. Amikor neki megmutattam, kacagógörcsöt kapott, ugyanakkor megörült, lett két pulóvere.

Az az érzésem, addig nem halok meg, míg mindent mindkét oldalról meg nem tapasztalok. Hálás vagyok minden gyöngéd szívű embernek, aki fiatalkori tévedéseimkor nem a tévedéseimet nézte, hanem a szándékot látta.

Megjelent a Cimbora 2019/2-es számában