– Kell írnom egy cikket, mondom a fiamnak. – Miről? – kérdezi ő. – Nem tudom – felelem. – Kell írnod egy cikket, és nem tudod, miről? – képed el. 

Talán időnként még azt hiszi rólam, hogy mindig mindent tudok, pedig naponta kaphat elég példát arról, hogy mi mindent nem tudok. – Hát ja, tényleg nem tudom – válaszolok, de inkább csak úgy gondolkodom magamnak, hangosan. Hirtelen mentő ötletem támad. – Olyan gyerekeknek kell írnom, mint amilyen te is vagy, tudod, a Cimborába, amelyből időnként te is olvasol. – Olyanoknak, mint én? – kérdez vissza, most már döbbenten. – Nem úgy értem, hogy olyanoknak, mint te, hanem úgy általában, olyan te korodbelieknek. – Hááát, nem tudom – jön a valóban tűnődő válasz –, minden ember más.
Na, ezzel semmire sem megyünk, gondolom, nesze neked, mentő ötlet, kiderül, hogy csak egy délibábmentőöv volt. De azért még utánakapok. – És te? Miről olvasnál szívesen? – Nem tudom, jön a motyogó válasz, de hallom, ő ezt már unja, nem is az ő dolga, az ő dolga éppen az, ami fölé most már teljes figyelmével fordul, élete első linómetszete. Ez a beszélgetés a sok nemtudomról hirtelen teret nyit bennem. Hát ezt fogom megírni, döntöm el. Hogy időnként nem tudjuk. Hogy időnként a valóság nem azonnal megragadható, szóformába zárható. Hogy rendben van az, hogy nem tudjuk, hogy úgy nagy általánosságban miről akarunk olvasni.
Talán azért sem kaptam választ, mert rosszul hangzott el a kérdés. Ha azt kérdem tőle, hogy a gördeszkák különféle típusairól, a madarak tollazatáról, a linómetszetek eredetéről szeretnél-e olvasni, tehát valami olyasmiről, ami őt ebben a pillanatban érdekli, talán sokkal határozottabb választ kapok. Talán. Mert amikor az ember éppen belemélyül az alkotásba, akkor teljes testével, lelkével, szívével jelen van abban, és a jövő, amikor neki valamit kéne csinálnia, szeretnie vagy akarnia, nincs is. Az alkotói pillanat szempontjából a jövő nem fontos. Persze, ott van annak a tudása vagy legalábbis szándéka, reménye, hogy ebből egyszer lesz valami.
Egy kép, egy befejezett cikk, egy jól sikerült koncert, de a figyelem mindig azon van, ami éppen történik, azon a lépésen, amelyet most lépünk. Itt összeér a múlt tudomja és a jövő nemtudomja, és megnyílik a jelenben a lehet.

Megjelent a Cimbora 2019/8-as számában