„Szilágyi Ákos verse kreatív költői játék, nem magányos és öncélú versmulatságra kell gondolnunk, inkább társasjátékra, amelyben részt vesz az olvasó is.”

Szilágyi Ákos verse kreatív költői játék, nem magányos és öncélú versmulatságra kell gondolnunk, inkább társasjátékra, amelyben részt vesz az olvasó is. Már maga a cím célzatos felhívás, felkérés a közös játékra, bemelegítésként az azonos hangzást és az értelmi hangsúlyozást mutatja fel nyelvi játékeszközként a költő: Ti tokhalak, titokhala! A választott verstémának ez a kettős költői beállítása játékos olvasatra, alternatív értelmezésre jogosít fel bennünket.
Objektív olvasatunknak kétségtelenül a verstárgyról, a tokfélékről kell szólnia. A szöveg kevés, bár hasznosítható ismeretet közöl a tokfélék rendjébe tartozó halak fiziológiai leírásából. Utalásokat találunk benne sajátos fizikai adottságaikra és viselkedésükre: tokszerű testformáikra és tátogó szájmozdulataikra.
Szubjektív olvasatunkat jelentősen befolyásolják az említett költői játékkedv és az alkalmazott poétikai-retorikai eszköztár: a szöveg metaforái, metonímiái és homonímiái. Metaforikus-metonimikus asszociációs láncot alkot a hal-tok-titok szóhármas; minden zárt tokban valamilyen titkot sejtünk, amely megfejtésre, felfedezésre vár. Ezt a gondolatsort a költő egyetlen verssorba sűríti: „tokba bújt hal a titok” így válhat a hal a költői logika szerint a titok metaforájává; életformája, viselkedése, szaporodása szabadon nem látható körülmények között, víz alatt történik. Mivel a tokfélékhez tartozó halakhoz hasonlóan a titok is rejtve van, hallgatás övezi vagy valamilyen rejtély fedi, könnyen válhatnak egymás metaforáivá.
A szövegfelszínen az azonos hangzáson alapuló hangutánzó szavak és állathangok alkotnak homonímiákat. A tok hangsor felidézi a tik-tak, az óra hangos ketyegését utánzó szótagpárt, amely később a rímjátékban is részt vesz: „Tik-tak-tok-tok, tik-tak-tok– / Tokba bújt hal a titok.” Másik ötletes szótársítás a toktök szópár: a rímjáték itt sem öncélú, a tokfélék jellemzését szolgálja: „Ó tokhalak, ti tökhalak, / Ti tökkelütött tokhalak! / Tátogókórus – kotta-lap / Sehol a tükrös tó alatt.”
Szilágyi Ákos bemutatott szövege jó példa arra az alkotáspszichológiai folyamatra is, hogy miképpen fedezi fel a költő egy szóban a játék, a vers lehetőségét, illetve hogyan indítja el egy fogalom az asszociációk sorozatát a szövegalkotásban. Analógiát keresve, ahhoz a játékos helyzethez hasonlíthatjuk mindezt, amikor egy sima víztükörbe köveket dobálunk, és a keletkező hullámok egyre nagyobb körben szövik be a vízfelületet.

A tokfélék a halak egyik családját képviselik. Ide tartozik többek között a viza, a kecsege, a vágótok, a simatok, a vicsege (a kecsege és a viza hibridje). Életük jelentős részét a tengerben töltik, íváskor a folyókba vándorolnak. Érzékszerveik eléggé fejletlenek, a szájuk körül található bajuszszál segíti a táplálék megszerzésében. Húsuk nagyon ízletes és szálkamentes. A tokfélék ikrájából készül a legdrágább fekete kaviár. A folyamszabályozási munkálatok és a vízszennyezésre való érzékenységük miatt elterjedésük és számuk jelentősen csökkent. A Vaskapu megépülése óta a Duna felső szakaszain például csupán egyetlen vizát fogtak. Igaz, ez 3 méter hosszú és 180 kilogrammos volt... (K.Zs.)