A vers műfaját eligazításként maga a költő adja meg az alcímben: hangvers. Tamkó Sirató Károly szükségesnek tart bizonyos, alapvető utasításokat adni, talán amiatt is, hogy a magyar gyermeklírában eléggé szokatlannak és újszerűnek hat az akusztikus vers. Ez a verstípus a neoavantgárd műfajkísérleteinek egyike, ide sorolható még a konkrét vers, a képvers, a vizuális költemény stb. is.
Ebben a versben a téma szövegszerű megfogalmazása, leírása helyett annak akusztikus megjelenítését találjuk a hangok, hangeffektusok segítségével. Azoknak a hangoknak, annak a ritmusnak a megjelenítése történik a versben, amelyek a lópatkók és a betonút érintkezésekor keletkeznek. A versben a hangok harmóniáját a ritmus szabályos váltakozása adja, a lovak egyidejű és egyszerre történő mozgása, a magas és a mély magánhangzók ritmikus váltakozása. A keretes versszerkezetben az első és az utolsó szakaszban pergőbb a ritmus, a költő így érzékelteti a lovak gyors futását, a vágtát: „Trepp – Trapp – Trepp – Trapp – / Trepp – Trapp – Trepp – Trapp A középső négy szakasz pedig a lovak lassúbb mozgását, a galoppot alakítja hangokká: „Ton – Lo – Ta – Tó – / Ton – Lo – Ta – Tó Itt is érvényesül a költészetre általában jellemző játék, csakhogy ebben a versben nem a szavakkal, hanem az akusztikai elemekkel, a hangokkal, a ritmussal játszadozik a költő.

Tamkó Sirató Károly a YouTube-on:

Szalóki Ági énekli Gingalló című versét.

Bőrönd Ödön a Kaláka és a Quimby feldolgozásában.

Az ilyen típusú verseknél, amelyek nem a szövegként jelennek meg, és látszólag értelmetlenek tűnnek, át kell gondolnunk a költészetről formált elképzeléseinket; rá kell jönnünk, hogy nem egyedül az értelemkeresés az egyetlen iránytű a vers befogadásában, és az sem biztos, hogy a verset mindig és minden áron értelmezni kell, sokszor önmagában a hatás is elegendő. Az akusztikus verset meg lehet érteni, csak zenei fül, úgynevezett belső hallás kell hozzá, és olvasás helyett hangoztatásra, mormolásra, dúdolásra van szükségünk. Olvashatósága mellett másik fontos kérdés a vers előadhatósága: ha zenei partitúraként fogjuk fel, akkor hangartikulációval, hangokkal való játékkal megoldható ez is. Ezt így gondolja maga a költő is, ezért ad dramaturgiai utasításokat a vershez; zenei kifejezéseket használ („Da capo al fine”) vagy ajánlásokat fogalmaz („ És így tovább,/ ameddig a beton / és a két ló – tart.”). Ezek szintén részei az alkotói-befogadói játéknak, azt sugallják, hogy a végtelenségig folytatható vagy bármikor abbahagyható és újrakezdhető ez a hangokkal való önfeledt játék.

Azt gondolom, a házi lovat senkinek sem kell bemutatni, ezért lássunk néhány érdekességet. A lovak páratlan ujjú patások, gyakorlatilag a középső lábujjukon járnak, a többi visszafejlődött. Szabadon tartva vagy elvadulva, csoportosan élnek, mint a legtöbb prédaállat. A lovak csoportját ménesnek nevezzük. A lovaknak több mint háromszáz fajtáját ismerjük (fajta = az ember által háziasított, nemesített). Magyar lófajták is ismeretesek, mint a nóniusz vagy a gidrán. Háziasításuk több mint négyezer éve történt. A lovaknak négy alapszíne ismeretes: fekete, pej, sárga és fakó. Bár gyakran látunk„barna" lovat, az valójában pej, mint ahogyan a fehér szőrű ló is a szakemberek nyelvén szürke. A patkót a ló lábára teszik, hogy védje a kopástól a patáját. (K. Zs.)