Harangozó természet(esség)
Arany versek (4.)
Eltekintve attól a szélsőséges esettől, amikor valaki disznót tenyészt a tömbházlakásban – egyenesen kívánatos, hogy néha „bejöjjön hozzánk a természet”: visszatér így életünkbe az a tisztaság, amit már rég elveszettnek hittünk, és ami után heves nosztalgiát érzünk. Mint Arany János is – Lövétei Lázár László Arany versek sorozatának negyedik része.
Arany János rekonstruált dolgozószobája a nagyszalontai Arany János Múzeumban. (forrás: commons.wikimedia.org)
Arany János
Szülőhelyem
Szülőhelyem, Szalonta,
Nem szült engem szalonba;
Azért vágyom naponta
Kunyhóba és vadonba.
(1865 körül)
Naturam furcâ expellas...
Gyermekkoromban felköték
A színben egy nagy tökharangot,
Amely ugyan nem ada hangot,
De másképp vígan működék;
Megvolt a súlya, lódulása,
Kötelét hogy jól visszarántsa
S vele a kis harangozót; –
Szóval: csinált kommóciót.
„No, mondám, majd ha nagy leszek,
Valódi harangot veszek
És azt egész nap kongatom
Saját kényemre, szabadon.”
Így kongatom most untalan
E verseket – bár hangtalan.
(1877. július 9.)
Harangozó természet(esség)
A Szülőhelyem című négysorost azért tartottam fontosnak idézni, mert nagyon jól megmagyarázza a másik Arany-vers címében szereplő Horatius-hexametert: „Naturam furcâ expellas, tamen usque recurret”, azaz: „Űzd vasvillával, de a természet bejön újra”. Eltekintve attól a szélsőséges esettől, amikor valaki disznót tenyészt a tömbházlakásban – egyenesen kívánatos, hogy néha „bejöjjön hozzánk a természet”: visszatér így életünkbe az a tisztaság, amit már rég elveszettnek hittünk, és ami után heves nosztalgiát érzünk. Mint Arany János is. Több mint húsz évet élt le ugyan a magyar fővárosban, de igazán megtelepedni ott mégsem tudott. Pedig szerette a budapesti embereket: az Őszikékben verset írt a rikkancsról (a „hírlapárusról”), az öreg pincérről, mégis elvágyódott a fővárosból, vagy a „tölgyek alá”, vagy a „ligetbe” ... Vagy vissza a gyermekkorba. Kizártnak tartom, hogy lenne olyan férfiember, akinek kölyökkorában ne lett volna töklámpása. A tökharang már bonyolultabb valami, de akinek van némi fantáziája, könnyen el tudja képzelni a dolgot (erre a „fantáziálásra” kényszeríti az olvasót a vers első nyolc sora). Sokkal érdekesebb viszont (mert többet elmond Aranyról) az, ami a vers további soraiból kiolvasható: kinek fog harangozni Arany? Önmagának? Hiszen egész életében „saját kényére, szabadon” szerette volna kongatni a verseket (lásd például A vigasztaló című versének utolsó versszakát). Van Aranynak egy verse, A dalnok búja, ami napjainkra nagyon kiment divatból – pedig fontos dolgokat tartalmaz: „Tettekre híni fel a vásott / Idők fiát szent hivatásod”, mondja egy hang a „dalnoknak”, ő viszont kézzel-lábbal tiltakozik a felszólítás ellen. „Hangtalan” akar verselni. Ez a luxus viszont csak nagyon ritkán adatott meg neki.
A Naturam... ebből a szempontból kivételnek számít: a vers tényleg csak posztumusz látott napvilágot. De akkor már késő volt: Arany jóval korábban a nemzet költője lett. Halála után az újságok napokig fekete gyászkeretben jelentek meg...
