Kincső: Mi minden történt veled a középiskolától addig, amíg tanár lettél?
– Az egyetemet magyar szakon kezdtem. Úgy sodródtam ide, hogy a színművészetire akartam járni dramaturgia szakra, de először nem jutottam be. Elkezdtem a magyar szakot, és az, hogy tanár leszek, adta magát, mert önmagában az irodalomtudomány, a nyelvészet,
a tudóskodás nem nekem való.
Eléggé tudtam, hogy író-drámaíró akarok lenni, és nem annyira tanár. Az, hogy a tanárképzést elkezdtem, adott volt, de nem volt bennem hatalmas hivatástudat.
Közben végig azt gondoltam, hogy író leszek, csak nem baj, ha megvan ez a szakma is. És akkor beszippantott Pannonhalmán a tanítás: irodalomról beszélni érdekesen, hatást kiváltva.
Ott nagyon szívesen tanítottam volna többet is, de úgy alakult, hogy visszaköltöztünk Budapestre. Itt gimiben nem tanítottam, csak a színművészetin, de az már más…
Kincső: És aztán érettségi tétel lett belőled...
– Az mostanában történt, egy-két éve. Gondoltam ugyan, hogy író szeretnék lenni, de egy csomó évig nem sikerült. 29–30 éves koromban volt az első nagyobb dramaturgiai munkám, a saját darabom bemutatásakor már harminc fölött voltam. Tehát igazából tíz éve tart a pályámnak az a része, amelyet a megvalósulás jellemez: hogy tényleg megtörténtek a bemutatók, megjelentek könyveim. Én előtte is írónak éreztem magam, de nehezen fogadott be a szakma.
Hanga: Miért tartottad fontosnak megírni a Nincsenapám, seanyámat? Hogyan történt egyáltalán?
– Először a színdarab készült el, ezt még 2012-ben írtam. Fontosnak éreztem a témáit is: útkeresés kamaszkorban, függőség, alkoholbetegség a családban, az irodalomtanítás problémái stb. Ugyanennyire érdekelt a darab formai megoldása is. Én veszélyesnek
tartom, amikor az irodalmat a témával határozzuk meg: nagyon jó témáról is lehet rossz
könyvet írni, és fordítva. Az én regényemben a kemény, valóságos és elég nyomasztó témák keverednek a humorral, amelyet a halott írók, Karinthy és Kosztolányi hoznak be a főszereplő lány életébe.
Mintha kétféle építőanyagból lenne írva, amelyeket váltakozva használtam. Modern építészet!

Hanga: Melyik volt a legpozitívabb és melyik a legnegatívabb kritika, amit kaptál? Hogyan kezeled a visszajelzéseket?
– Nem mindig a pozitív kritikának örülök legjobban. Illetve az írott kritika mint műfaj például egyáltalán nem érdekel. Én – egy kis idő elteltével – mindig tudom, jól dolgoztam-e, hogy mennyit ér valójában, amit írtam. Soha nem fordult még elő, hogy ebben meglepetés ért volna, például egy kritika hatására. Viszont a nézők fontosak nekem. Van, aki szereti a Nincsenapámat , lelkesedik érte, más meg sír és kikészül, akár veszekszik velem, írásban például, hogy mennyire fájdalmas ez az egész, minek kell ilyeneket megírni...? De ez számomra nem negatív kritika, inkább az illető önmagával való vitája. Ami talán nem is baj, hogy kirobbant.
Kincső: A színművészeti egyetem szabadabb környezet a tanárok és a diákok  szempontjából?
– Tanítottam az egyetem színházi részén is, most a filmeseket tanítom: iszonyú kevés a pénzük, de akármit taníthatok az órámon, meghívott előadóként vagyok ott, hagynak élni…
A Nők Lapjánál viszont sokszor van abból botrány, amiket írok. Írtam egy novellát #Bűnösakiír címmel. Egyik ismerősöm nagyon félreértette, azt gondolta, hogy én ki
akarom dobni az összes írót, egy másik ismerősöm meg azt, hogy a kormányt szidom. Ez nagyon vicces, én egyiket sem akartam mondani, csak felvetettem egy problémát.
Kérdés, hogy mennyire várjuk el a művésztől, hogy erkölcsileg is példakép legyen. A tegnapi író-olvasó találkozón is így kérdezték tőlem a fiatal olvasók, hogy ki a példaképem. Arra gondoltam, hogy nem lehet belevinni a művészek életművébe az emberi erényeket, mert akkor tényleg nagyon sok mindenki kihullana, mi magunk is. A műalkotás kérdést tesz fel, és nem valamire válaszol: nem azt jelenti, hogy íróként én a véleményemet fejtettem
ki.
Kincső: Milyen lehetőségeid vannak kortárs drámaíróként?
– Nagyon rossz, hogy a színházi szerzők ki vannak szorítva a színházból. A kőszínházak nem kérnek fel darabra szerzőket. Egyszerűen mintha nem kellene az új magyar dráma. Az, hogy egyre kevésbé van szükség színházi írókra, nagyon rossz, kéne alapítani egy írói színházat, ahol csak most rendelt és írt darabokat játszanak.
Hanga: Miben más a Nincsenapám, seanyám színházi darab változata és a könyv?
– A könyvben több az irodalom: a Karinthy- és Kosztolányi-idézeteknek több hely jut, mint a színdarabban. Kifejtettebb az egész, és az elbeszélő is sokkal többet árul el önmagából, mint a darabban, ahol csak a reakcióiból következtetünk arra, hogy mi zajlik benne. Ez nem értékkülönbség a kettő között, csak nagyon más a két műnem természete. Az olvasó türelmesebb, mint a néző – érthető, fizikai okokból. A nézőt adott idő alatt kell megfogni és végigvinni a művön, az olvasóval többet lehetek együtt. Egy könyvet le lehet tenni, de egy előadást nem.
Kincső: Gyakori-e az összhang, a fiatalok aktív és kíváncsi részvétele, ahogyan a kolozsvári Kommentelj! író-olvasó találkozón megtörtént?
– Felkészültek a fiatalok, tényleg olvasták a regényt. Van, amikor olyan helyre megyek könyvbemutatóra, ahol ez nincs előkészítve. Olyankor novellát szoktam vinni, mert azt gyorsan felolvassuk, és lehet beszélgetni. De pont beszéltük Nényei Pállal (Szabó Borbála férje, a Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium tanára, szerk. megj.), hogy akiket ő tanít, az ilyen korú gyerekek nincsenek elragadtatva, ha már megint olvasni kell. Itt tök természetes
gyerekek voltak, az volt a benyomásunk, hogy fontos, hogy összegyűlünk, és magyar irodalmat olvasunk. Évek óta a legkényelmesebb író-olvasó találkozó volt a tegnapi számomra. Kiadta magát sok minden.
Hanga: Tervezel még együttműködni ifjúsági kiadóval?
– A Pozsonyi Pagony az én kiadóm (amelynek ifjúsági ága a Tilos az Á), írtam már nekik több mesekönyvet is. A legtöbb könyvem náluk jelent meg, kivétel a Szülőiértekezlet
című drámakötetem, mivel az felnőtteknek szól. A Pagonynál most is készül egy sorozat olvasni tanuló korosztálynak. Ezt nagyon élvezem írni. Idősebbeknek szóló, ifjúsági téma is van a terveim között, de még messziről dereng csak. Vicces fiúzási kalauz lenne kamaszkorú lányoknak. De talán a fiúk is megveszik. Vagy titokban elolvassák majd a nővérükét...

Kérdezett: Jakab Villő Hanga és Juhász-Boylan Kincső, megjelent a CImbora 2019/2-es számában)