– Újabb műfaj került alkotói palettádra, a Vajon Nagyi meseregény-sorozat után ezúttal ifjúsági regénnyel leped meg ifjú olvasóidat. Mi motiválta a Halló, kit keresel? megszületését? Honnan merítetted az alapötletet, hogy egy fiatal srác eltűnt apja keresésére indul, egy megmagyarázhatatlan jelt ösztönösen követve?

– Az első fejezetet a járvány előtt írtam, és elég sokáig árválkodott, nem folytattam. A karantén első évében aztán online író-olvasó találkozón felolvastam az 5–8. osztályos közönségnek, lássuk, mit szólnak hozzá. Nagyon tetszett nekik, és arra biztattak, folytassam. A családom is elolvasta, javasoltak pár apróbb módosítást, és persze ők is a folytatás mellett tették le a voksot. A fiam közben ötödikes lett, az első fejezetet is eleve az ő olvasói ízléséhez lőttem be – figyelem, hogy mi érdekli, mit olvas, és, igen, miket játszik a PlayStationön. Így nagyon adta magát a műfaj, az ifjúsági regény. Különben már a Vajon Nagyi második részét is az első kötet időközben cseperedő olvasóihoz igyekeztem igazítani: egy kicsit több „komolyabb” téma, merészebb kalandok.
Az jól látszik, hogy mennyire el tudnak veszni a mai kiskamaszok a számítógépes játékok világában. Már-már ijesztően. Innen jött az ötlet, hogy találjak ki egy olyan magányos szereplőt, aki arra kényszerül, hogy elhagyja a videójátékok világát és kilépjen a való világba. A csavar az, hogy egy másik végletet, a vad természetet kínáltam fel neki. Online közönségem pedig kimondottan élvezte (merthogy elmondtam nekik), hogy a Jack nicknevű szereplőről később kiderül, hogy lány.

– Első olvasatra számomra idegenül hangzott a regény – egyébként szó szerint is beszédes – címe, elbizonytalanított a megszólítás, hogy ki kihez szól, egy kicsit talán türelmetlenné tett, aztán mire a regény végére értem, kiderült, hogy valójában a főszereplő alapérzése az, ami megszületett bennem az olvasás elején, és hogy az olvasó a főszereplővel haladva kap végül megnyugtató válaszokat a címbeli kérdésre. Végleges már a regény címe, és miért éppen ez? Miért egy kérdés?

– Munkacím. Ágoston Szász Katalin, a regény szerkesztője és a Gutenberg kiadó vezetője, Tőzsér László is egyetért abban, hogy új címet fog kapni.

– A regény, ahogyan az alcíme jelzi, ifjúsági. Mit jelent ez számodra: csupán az olvasói korosztályt jelöli, vagy ezen kívül másra is utal?

– Azt látom, hogy a velem egykorú szülők teljes gőzzel igyekeznek megérteni kamaszodó csemetéiket, és ehhez kevés eszközük van. Nincsenek eszközeink igazán, mert a saját kamaszkorunk minimális mértékben ad támpontokat. A világ őrülten megváltozott a nemzedékem kamaszkora óta. Nem találjuk a közös hangot a mai tinikkel. Abban bízom, hogy ez a könyv talán segít ebben, közvetíteni fog. Úgy, ahogy egy tolmács. Mivel a regényt nem kamasz írta, hanem egy felnőtt, valószínűleg érezni fogják, melyek az én elvárásaim, hogyan látom őket, mit gondolok a mai kamaszokról, kamaszodó gyerekeinkről. Ez már jó kiindulópont szerintem. Az író-olvasó találkozókon például jó kis párbeszédek szoktak kialakulni. Élvezem, hogy figyelünk egymásra.

– Vajon Nagyi rajongójaként az új regény több részét ismerősnek, otthonosnak éreztem: a természetközelséget, az erdők, bányák világát, a főszereplő és a nagymamája közti viszonyt, a szereplők küzdelmét a környezet védelméért. Neked milyen a viszonyod a természettel? Milyen tapasztalatokra alapoztad az erdélyi tájakon játszódó kalandokat?

– A Körös völgyébe 14 és 18 éves korom között rengetegszer megfordultam. Május elsejei, érettségi utáni sátrazások, a kiszabadulás mámoros érzése, amikor magunk lehettünk, végre szülők nélkül. Ha vonattal utazom néha Pestre, az ablakra tapadva figyelem a tájat, most is lenyűgöz, legszívesebben kiszállnék. A regény írása közben a legtöbb ott szerzett élményemet újraéltem. A történet főleg ezért rendkívüli személyes számomra. Imádom, az összes hibájával együtt.

– A valóság és a fikció izgalmas kapcsolata – más mértékben és minőségben, mint korábban a Vajon Nagyiban – a Halló, kit keresel? világában is felfedezhető. Hogyan változott a képzeletbeli jelenléte, jelentése az ifjúsági regényben a Vajon Nagyi meseregény világához képest?

– A számítógépes játékok és a vad természet között elmosódik a határ sokáig. A játékfüggő főszereplő nem képes különbséget tenni a virtuális és az igazi valóság között. Ezáltal a valóság is eléggé képzeletbeli lesz számára. Minden megtörténhet. Mintha álom és valóság között lebegne, amiből folyton az ébreszti fel, hogy veszélyesebbnél veszélyesebb kalandokba csöppen. És hát a vágy, hogy megtalálja az apját, mindennél
erősebbnek bizonyul. Egy magányos hősről van szó. Picit így arról is szól, hogy helló, biztos jó nektek a szülők nélkül? Oké, ahogy kamaszodik az ember, egyre kínosabbaknak érzi a szüleit, és persze, lázadozzon a gyerek. Miért ne, mi is azt tettük. De azt remélem, hogy a történetet olvasva elgondol- kodhat azon egy kamasz, kiskamasz, hogy tulajdonképpen a szülő keresése arról is szólhat, hogy megpróbáljuk érteni, megérteni a szüleinket. Lehet őket tanulmányozni, és biztos vagyok benne, hogy ez így is van, különben nem hasonlítanánk egy idő után mindannyian a saját szüleinkre.

– A Halló, kit keresel? történetében a természet pusztításának kritikája egy tinédzser önmaga és eltűnt apja felkutatásának eseményeivel, a számítógépes játékok világával Jules Verne regényére, a Grant kapitány gyermekeire való utalásokkal elegyedik. Hogy hoztál ennyi témát egy (könyv)fedél alá, mi tartja egyben a regényt?

– A keresés. Nem feltétlenül az apa keresése, hanem a főszereplő önmagára találása. A Grant kapitány gyermekeiben egy felnövekedés-történet tanúi vagyunk. Az apa csak a legvégén jelenik meg. A gyerekek története a lényeges. A számítógépes játékokra pedig nem feltétlenül veszélyforrásként tekintek, én magam is szeretek fifázni, inkább a mértéktartás a fontos. És hát a videójátékok teljes mértékben uralják a mai gyerekek világát. Az ő nyelvükön kell megszólalni, ha szeretnénk közölni valamit. Például azt, hogy létezik egy másik valóság is.

– Korábbi beszélgetésünk során úgy fogalmaztál, talán túl sötétre sikerült a regény. Mire gondoltál? Milyen, az ifjúsági szövegekkel szemben állított elvárásokra utaltál, és ehhez képest miben más a Halló, ki beszél? Szerintem egy fiataloknak szánt szöveg (egyik) kiemelendő erőssége a leírások bátorsága.

– Teljesen egyetértek. A Harry Potter „sötét” történet, és az is rémisztő lehet, hányszor marad magára Harry, sokszor tudatosan. Egyedül lenni pedig rémisztő. Az én főszereplőm is egyedül marad, legalábbis azt hiszi, hogy nem számíthat senkire. Egy kamasz sokat van egyedül. Nem abban az értelemben, hogy nincs körülötte senki. Hanem úgy, hogy rosszabbik esetben nincs, akinek felteheti a kérdéseit. Nem meri elmondani, ha bántás éri, és a többi. Szerintem ezeket egy ifjúsági regénynek ki kell mondania, az írónak őszintén, bátran kell beszélnie. Bárcsak még bátrabbak lehetnénk.

– Miért éppen a Grant kapitány gyermekei kapott kiemelt szerepet a regényedben?

– Mert nekem sokat jelentett kamaszkoromban. A sorozatot is imádtam. A fiamat próbálom rávenni, hogy elolvassa, egyelőre gyanakodva nézi, túl vaskosnak tűnik számára. ☺ Hátha majd a regény megjelenése után ráveszi magát, és persze nem csak ő.

– Téged fiatalként megragadott volna a Halló, kit keresel?

– Én mindenevő olvasó voltam, úgyhogy biztosan. Oké, hogy a Grant kapitányt szerettem, meg az Egri csillagokat, a Láthatatlan embert, de igazán kortárs történettel szinte soha nem találkoztam. Úgyhogy a válaszom: igen, biztosan.

Jakab Villő Hanga

Megjelent a Cimbora 2021/7-es számában