– Szeretted gyerekként a népmeséket, tündérmeséket? Hogyan olvastad őket? Hasonlóan színes fantáziával, mint ahogyan a meséid világa megelevenedik?

– Az első meseélményem nem az olvasáshoz fűződik. Óvodásként hanglemezek alapján tanultam meg meséket, és néha produkáltam is magam vendégségben, azaz előadtam valamelyik kedvencemet, például Andersentől a Pöttöm Pannát. Anyukám és a nagymamám sok mesét olvasott és mondott nekem – a nagymamám leginkább Wilhelm Hauff horrorisztikus meséit szerette felolvasni, és közben együtt borzongtunk és reszkettünk. De azért nagyon élveztünk minden mondatot!

– Hogyan jutottál a filmkritikák világától a Móra Könyvkiadóhoz és különböző műfajú gyerekirodalmi művek alkotásáig? Van kedvenc műfajod, szövegtípusod, ami közelebb áll az alkotói énedhez?

– Nem akartam filmkritikus lenni, csak valahogy így alakult, adódott egy lehetőség a Népszabadság című országos lapnál, és én éltem vele. A kritikáimmal némi ismertségre tettem szert, de valójában mindig szépirodalmat akartam írni: novellista szerettem volna lenni. Húszéves voltam, amikor az Élet és Irodalom prózaszerkesztője, Dérczy Péter elfogadta közlésre az egyik novellámat, ám aztán hónapokig hiába vártam a megjelenésre. Dérczy mindig ígérgette, hogy egyszer majd ott lesz az írás a lapban, s én csak vártam, vártam, aztán feladtam. Szinte gyerek voltam még, teljesen belebetegedtem abba, hogy hitegettek. Később jelentek meg novelláim itt-ott magyarországi folyóiratokban – a Mozgó Világban, Kortársban, Magyar Naplóban, Korunkban –, de az említett trauma után nem szívesen vittem szövegeket irodalmi lapokhoz. Inkább írtam egy gyerekkönyvet a magam szórakoztatására Az ellopott zsiráf címmel, amelyet végül a Móra Kiadó 2003-ban megjelentetett. Ezzel kezdődött gyerekírói pályafutásom.

– Magad választottad a Lila királylányt a kötet címadó meséjének? Ha nem, te melyiket választottad volna, választanád most?

– Megírtam a Lila királylányt – egyetlen nap alatt készült el, reggeltől estig dolgoztam rajta –, és felkerült egy blogra, onnan pedig beválogatták egy észt-magyar projektbe, amelynek az volt a célja, hogy a magyar írók meséit észt grafikusok, az észt írók műveit pedig magyar grafikusok illusztrálják. Magyar részről a Lila királylánynak volt a legnagyobb sikere, ehhez készült a legtöbb észt rajz. Akkor azt mondta a szerkesztőm, Dian Viktória, hogy írjak még hasonló stílusú meséket, és akkor az anyagból csinálunk egy mesegyűjteményt. Így is lett, végül az egyik tehetséges észt grafikus, Anne Pikkov illusztrálta. A Lila királylány hívta életre az egész kötetet, ezért ez a címadó írás. Mai fejjel valószínűleg arra törekednék, hogy vastagabb legyen a kötet, ne kizárólag csak szerelmes meséket tartalmazzon, és ne lányoknak szóló könyvet sejtető címe és borítója legyen.

– A kötet alcímében szereplő 9 mese műfajmegjelölő. Hogyan alkottad meg ezt az izgalmas mesefüzért, amelyben sok karakter, történetelem vissza-visszatér, kalandoznak egyik meséből a másikba? Hogy csak egyet említsek: például Béci figurája, aki több mesében is feltűnik.

– Minden hétvégén írtam egy mesét, és lassan összeállt a kötet. Bevallom, nem sokat gondolkodtam, nem volt rá szükség, a világ meseirodalmát jól ismertem, már egyetemista koromban és később doktoranduszként (a disszertációt nem írtam meg) mesemotívumokat kutattam. Dekonstruálni* akartam a hagyományos meséket, összefüggő, sajátosan groteszk mesevilágot szándékoztam létrehozni – és közben kamatoztatni akartam anovellaírói tudásomat, amelyet egy időre sutba vágtam. Emlékszem, akkoriban sokat forgattam az orosz író, Pavel Bazsov meséit és Kriza János népmesegyűjteményét, Az álomlátó fiút. Ami Bécit, a részeges sárkányt illeti: őt nagyon kedveltem, később átmentettem a Fekete eső című regényembe is.

– Mesehőseid sokféle úton keresik a boldogságot, mintha olyan jellemzőikre mutatnál rá, amelyeket a hagyományos tündérmesék szereplőiről elhallgattak a szerzők, és mintha gonosz sem igazán volna a történetekben. Vannak kedvenc karaktereid?

– Az Egy pohár víz főszereplője, Jandro a kedvencem. Gyerekkorom óta rettegek az öregségtől és a haláltól, újra és újra megírom azt az élettörténetet, amelynek hiányzik a közepe, és a fiatalkort rögtön az öregkor követi. Gonoszok ritkán vannak a történeteimben, sokkal inkább érdekelnek azok a helyzetek, amelyekben mindenkinek igaza van, és a sokféle igazságból vérre menő konfliktusok következnek.

– Őszinték a hőseid, szókimondóak a meséid is. A szereteten kívül, humorba ágyazva, olyan, fiatalokat, felnőtteket érdeklő örök témák jelennek meg, mint az identitás keresése, másság – sokszínűség, elhanyagolás, egymásrautaltság, féltékenység – önzetlenség, halál, gyász, magány, elfogadás. Sok kortárs szerző küzd azzal, hogy nem tud kitapintható nevelői szándék, óvatoskodás, irányzatosság nélkül írni, ha fiatal olvasókról van szó. Te ezt látszólag nagyon könnyedén léped meg. Kinek írsz, mit gondolsz az olvasóidról, hőseidről, történeteidről?

– Ösztönös író vagyok: ha pontosan tudtam volna, mit akarok, valószínűleg rossz lesz a kötet. Segítségemre volt, persze, hogy magyar gyerekíró kollégáim nagy részéhez képest világlátott voltam: akkor már két alkalommal jártam nemzetközi könyvfesztiválon, ismertem a kortárs nyugat-európai trendeket, és tudtam, hogy egy gyerekkönyv bármiről szólhat, alkotóként nem szabad megijedni semmilyen témától, csupán a megírás módja eshet némi kontroll alá. Teljesen gátlástalan és felszabadult voltam tehát – de a mai napig nem tudom, hogy igazából kinek szólnak ezek a történetek. Kíváncsi lettem volna a kritikusok véleményére, de erre a könyvemre alig reagált a magyarországi kritika. Az azt megelőző kötetemről, A kék hajú lányról sok írás született, de a Lila királylány szinte teljesen reflektálatlan maradt – nagy örömömre Erdélyben jobban felfigyeltek rá, és két mesét még a kötet megjelenése előtt lehozott a Korunk, nagyon hálás vagyok ezért Balázs Imre Józsefnek. És persze Észtországban is szerették a kötetet, a Varrak Kiadó meg is jelentette, Tallinnban volt a könyvbemutató.

– Számos műfajban kipróbáltad magad az ifjúsági irodalom kategóriában, milyen további terveid, készülődő könyveid vannak?

– Nagyon kevés időm van mostanában írni, lassan két éve a Móra Kiadó főszerkesztője vagyok, és ez sok elfoglaltsággal jár. Szeretnék drámákat írni felnőtteknek – az utóbbi két drámámat bemutatták felolvasószínházban –, és tervezek egy gyerekeknek szóló sci-fit is. A legközelebbi könyvem – ha minden igaz – a Már tudok olvasni sorozatban jelenik meg, egy kislány és egy robot barátságáról szól majd.

Megjelent a Cimbora 2021/7-es számában