– Hogy találtál rá a mesemondásra, erre az egyre ritkább mesterségre?

– Mindig is nagyon szerettem történeteket mondani, sokat meséltek nekem a szüleim, nagyszüleim gyerekkoromban. Már egyetemre jártam, régészet szakra, amikor az internetről megtudtam, hogy ma is léteznek hivatásos mesemondók, akiknek az a szakmájuk, hogy járják a világot és meséket mondanak. Azonnal tudtam, hogy nekem ez lesz a hivatásom. Ez 2006 júliusában volt, és még ugyanazon a na- pon feliratkoztam egy angol nyelvű levelezőlistára, és írtam nekik, hogy itt vagyok Magyarországon, és mesemondó sze- retnék lenni. Másnap reggelre tele volt a postafiókom lelkesí- tő, támogató üzenetekkel, hasznos tanácsokkal és mesékkel a világ mesemondóitól. Hát így kezdődött!

– Melyik a kedvenc meséd a ribizlis és a kalóz királylányos kötetedből? Mondanál pár szót róluk, a történetükről?

– Nagyon nehéz egyet-egyet választani, hiszen mindkét kötetet a kedvenceimmel töltöttem meg, ezért inkább választok olyat, amelynek érdekes története van! A Ribizlinél nagyon szerettem A só című mesén dolgozni. Ezt sokan ismerik, rajzfilm is készült belőle, és amikor megkérdezem a magyar ismerősöket, a legtöbben ezt nevezik meg kedvenc népmeséjüknek. Amikor a könyvön dolgoztam, egy-egy mesének megkerestem rengeteg változatát, hogy ki tudjam választani a legizgalmasabbat. A Néprajzi Múzeum archívumában találtam egy egészen különleges, kiadatlan verziót A só meséjére egy Jóni Ferenc nevű cigány mesemondótól. Ebben szerepel egy jó boszorkány, aki segít a lánynak helyretenni a dolgokat. Azonnal megtetszett a boszorkány figurája és a mese többi apró részlete is, ezért végül ezt a változatot válogattam be a kötetbe. A kalóz királylánynak például a címadó meséjét szeretem nagyon. Évekkel ezelőtt felléptem Amerikában, St. Louisban egy mesemondó-fesztiválon. A fesztivál egyik szünetében egy könyvtárba ültünk be pihenni. Én természetesen azonnal megkerestem a meséskönyves polcot, és találomra elkezdtem levenni róla köteteket. Az egyiket felütve akadt meg a szemem ezen a mesén. Csak annyi időm volt, hogy gyorsan leírjam a könyv címét és a mese forrását, aztán menni kellett tovább – de később volt alkalmam megkeresni és elmerülni benne. Nagyon örülök, hogy a magyar olvasókkal is megoszthatom ezt a kalandos, izgalmas mesét!

– Milyen különbséget látsz a hangzó mese és az írott formája között?

– Más-más a nyelvezete az írott és az élőszóban mondott mesének. Élőszóban sokkal többször ismétli magát a mesemondó, kis változtatásokkal elmondja kétszer ugyanazt, hogy időt adjon a közönségnek elmerülni a történetben. Cserébe élőszóban nem kell a párbeszédeknél hozzátenni, hogy „mondta a király”, „mondta a legény”, mert az előadásból, az arcomból, a hanglejtésemből egyértelmű, hogy éppen ki beszél. Rengeteg ilyen apró különbség van. Nagyon könnyű hallás után megkülönböztetni az élőszavas mesélést a szövegszavalástól. A mesemondók ráadásul előadás közben sokszor beszélgetni is szoktak a közönséggel, vagy ki-kiszólnak a meséből, amitől játékosabb lesz az egész.

– Hogyan látod a népmesék életét, személyiségét? Mitől változnak?

– Minden hagyományos mesemondó a saját ízléséhez alakítja a meséit. Kiszínezzük őket, igazítunk rajtuk – egyrészt azért, hogy magunkénak érezzük őket és élvezettel meséljünk, másrészt pedig azért, mert változik a világ. A mesemondónak mindig felelőssége van a hallgatósága felé, hogy olyan történeteket mondjon nekik, amelyek megőrzik a hagyomány legszebb formáit, de közben befogadhatók és értékesek a mai gyerekek, felnőttek számára is. Én leginkább akkor szoktam tapasztalni, hogy átalakul egy-egy mese, amikor elkezdem mondani, és a közönség reakcióit figyelem közben. Ilyenkor tulajdonképpen együtt alkotjuk újra a történetet: a mesemondó és a hallgatók közösen.

– Hol, hogyan és kiknek mesélsz? Írsz saját meséket is, vagy közösen a hallgatósággal?

– Az előző gondolatot folytatva: előfordult már, hogy egy mese apránként teljesen új történetté alakult az előadások folyamán, és szinte észre se vettem. Ez természetes része a mesemondásnak. Írni nem szoktam meséket úgy, hogy leülök, és magamtól alkotok valami újat. Novellákat, regényeket szoktam, de az egy teljesen más műfaj. Nagyon sok helyen meséltem már, mindenféle közönségnek, egészen apró gyerekektől a felnőttekig. Különösen szeretek kamaszoknak mesélni, ők nagyon klassz közönség – írtam is egy könyvet kamaszoknak szóló mesékkel, Hősök és pimaszok a címe. Rengeteget utazom, külföldön is sokat mesélek – jártam az Egyesült Államokon kívül Írországban, Olaszországban, Spanyolországban, Svájcban, Angliában, Görögországban és még sok más izgalmas helyen. Meséltem iskolákban, múzeumokban, könyvtárakban, fesztiválokon, gyermekotthonokban, templomokban, mindenféle rendezvényen – sőt, egyszer még egy őskori halomsír belsejében is, Írországban!

Kérdezett: Jakab Villő Hanga

Zalka Csenge Virág
Ribizli a világ végén

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, élt egyszer egy szegény özvegyasszony az egyetlen lányával, akit Ribizlinek hívtak. Azért kapta ezt a különleges nevet, mert gyermekkorától kezdve semmi mást nem volt hajlandó enni, csak ribizlit. Az édesanyja teleültette a ház kertjét ribizlivel – pirossal, fehérrel, feketével –, hogy a lánya kedvére csemegézhessen belőle. Egy nap azonban hogy, hogy nem, betegség támadta meg a bokrokat, és mind kiszáradtak. Kedvenc gyümölcse nélkül Ribizli ágynak esett, és olyan beteg lett, hogy az édesanyja az életéért reszketett. Hogy megmentse a lányát, az özvegyasszony éjszaka beszökött a szomszédos kolostor kertjébe, ahol bőséggel termett a ribizli. Már tele is szedte a kosarát, amikor egyszerre előbukkant az apácák főnöknője, és lefülelte.
– Mit keresel itt, te tolvaj?
– Bocsásson meg, kegyes asszonyom! Nem loptam én semmit soha életemben, de a lányom nagyon beteg. Félek, ha nem viszek neki ribizlit, éhenhal!
Elcsodálkozott az apácafőnöknő; sehogyan sem akarta elhinni, hogy egy lány annyira szeretheti a ribizlit, hogy meghalna nélküle. Elment az özvegyasszonnyal a kis házikóba, és amikor a saját szemével látta a szép, fiatal lányt nagybetegen feküdni, megesett rajta a szíve.
– Küldd el hozzánk Ribizlit a kolostorba, jó asszony! Jó helye lesz ott, és a kertünkből annyi ribizlit ehet, amennyit csak szeretne.
Fájt a szíve az özvegyasszonynak, hogy kolostorba küldje az egyetlen lányát, de nem látta más módját, hogy Ribizli megmeneküljön. Így aztán a lányt azonnal a kolostorba szállították; amint megízlelte a kedvenc gyümölcsét, visszatért a szemébe a fény, és attól a naptól fogva megint boldogan járt-kelt, mintha mi sem történt volna.
A kolostori élethez viszont sehogyan sem fűlt a foga, mindig kifelé nézegetett az ablakon.
Egy napon, ahogy Ribizli a kolostor ablakából nézelődött, arra sétált a király három fia. A legidősebb megpillantotta a csinos lányt az ablakban, és megtorpant. A középső, aki szintén észrevette Ribizlit, nekifutott a bátyjának, a legkisebb meg átesett rajtuk.
A három királyfi erre veszekedni kezdett; mindegyik magára akarta vonni Ribizli figyelmét. Lökdösődtek, kiabáltak, míg olyan csetepaté nem támadt közöttük, hogy a kíséretüknek kellett szétválasztania őket. A zajra előkerült a főnöknő is. Hamar kiderítette, min vesztek össze a királyfiak, és maga elé rendelte Ribizlit, hogy leszidja, amiért az ablakban kellette magát. Szegény Ribizli hiába mondta, hogy ő éppen csak kinézett az ablakon; a főnöknő meg volt rémülve, hogy a király fülébe jut a történet, és még a kolostort fogják megbüntetni érte, amiért nem nevelték a lányt szemérmességre. Ribizli bizonygatta, hogy ő ugyan nem szédítette a királyfiakat, de a főnöknő rárivallt.
– Nemcsak szép vagy, még jó is akarsz lenni? Hát akkor szépséged, jóságod változzon gyíkká, és takarodj innen a világ végére!
Abban a pillanatban, hogy a főnöknő ezeket a szavakat kimondta, Ribizli aranyos hátú gyíkocskává változott, és eltűnt a szeme elől.
Időközben a király három fia is hazakerült a verekedésből. Az apjuk magához rendelte őket, és miután alaposan megmosta a fejüket a viselkedésükért, így szólt:
– Itt az ideje, hogy világot lássatok, és megtanuljatok uralkodóként viselkedni. Mindhármatokat egyformán szeretlek, de az örökösöm csak egyikőtök lehet. Induljatok el, próbáljatok szerencsét! Amelyikőtök olyan vászonnal jön vissza, ami száz rőf hosszú, száz rőf széles, és mégis át tudom húzni egy karikagyűrűn, annak adom a királyságomat.
Útnak is indult a három királyfi; együtt mendegéltek, amíg háromfelé nem ágazott az országút. Az első kettő széles, kényelmes út volt, a harmadik pedig csak egy keskeny, göröngyös ösvény, sűrűn benőve tüskebozóttal. A két idősebb királyfi nekivágott a két kényelmes útnak, a nyomorúságos ösvényt pedig az öccsüknek, Palkónak hagyták.
A legkisebb királyfi átvergődött a tüskebozóton, és ment, mendegélt, míg a világ végéhez nem ért. A világ végén egy kőhidat talált; leült a hídra, és keservesen sóhajtozni kezdett. A sóhajtozásra honnan, honnan nem, megjelent mellette egy aranyos hátú gyíkocska.
– Mi járatban vagy erre, kedves királyfi?
– Jaj, ne is kérdezd, gyíkocska! Úgysem tudsz te segíteni rajtam.
– Azért mégis áruld el, mi bánt!
Palkó erre elmesélte, milyen útra küldte őket az apja, milyen vásznat rendelt. A gyíkocska elgondolkodott.
– Királyfi, szerzek én neked ilyen vásznat, ha megszolgálod.
– Megszolgálom én becsülettel, csak mondd, mit kell tennem!
– Irtsd ki a sok tüskebozótot itt a híd körül, a szántóföldön meg a határban!
A királyfi nekiveselkedett a munkának, és elkezdte kiirtani a bozótost. Közben a gyíkocska – aki természetesen nem más volt, mint az elvarázsolt Ribizli – lemászott a kőhíd alá. A híd alatt egy sereg pók élt, akikkel nagyon jó barátságban volt; gyakran látogatta őket, és mesélt nekik a világ dolgairól. Amikor elmondta, milyen vászonra lenne szüksége a királyfinak, a pókok azonnal munkához láttak. Tíz nap, tíz éjszaka szőttek szünet nélkül; Palkó pedig tíz nap, tíz éjszaka irtotta a tüskebozótot. Mire az utolsó bokrot is kivágta, elkészült a vászon. A királyfi összehajtogatta, a zsebébe tette, majd kedvesen megköszönte a gyíkocskának a segítséget, és útnak indult hazafelé.
Mire hazaért, a két bátyja már otthon várta. Ők csak a szomszédos városokig mentek, ahol vásznat vásároltak drága pénzért; amikor azonban Palkó elővette a maga száz rőf hosszú, száz rőf széles vásznát, az úgy suhant át a karikagyűrűn, mint a tavaszi szellő.
Az öreg király kijelentette, hogy a próbát a legkisebb fia nyerte. A két fivére azonban irigy lett, és követelték, az apjuk állítson még egy próbát, hozasson velük valamit, ami a vászonnál csodálatosabb.
– Nem bánom, legyen. Induljatok el, fiaim, és hozzatok nekem olyan kiskutyát, ami egy dióhéjba belefér, de amikor vakkant, az elhallatszik innen a világ végéig!
Megint nekiindult a három fiú ugyanazon a három úton. Az idősebbek csak a szomszéd városokig mentek a kényelmes utakon, Palkó pedig a világ végére, egyenesen a kőhídhoz. Ott már várta az aranyos hátú gyíkocska.
– Kedves királyfi, de jó, hogy visszajöttél! Mi szél hozott erre?
– Ne is kérdezd, gyíkocska, úgysem tudsz segíteni…
– Azért mégis mondd el, mi nyomja a szívedet!
Palkó elmesélte, milyen kutyát rendelt tőlük az édesapja. A gyíkocska elgondolkodott.
– Tudod, mit? Ha megszolgálod, kerítek neked egy ilyen kutyát.
– Mit kéne tennem?
– Vesd be a földeket, amiket legutóbb megtisztítottál a tüskebozóttól!
Palkó rögtön neki is veselkedett a munkának, Ribizli pedig becsusszant egy repedésbe két szikla között, és lement mélyen a föld alá, egyenesen a törpék birodalmába. Velük is jó barátságban volt; gyakran látogatta őket, és mesélt nekik az emberek világáról.
A törpekirály szívesen fogadta Ribizlit, és amikor meghallotta, mi járatban van, rögtön adott neki egyet a saját kiskutyái közül. A kutyus pont akkora volt, hogy belefért egy aranydió héjába.
Mire Ribizli visszatért a dióval, Palkó is befejezte a vetést. Megköszönte a gyíkocskának a segítséget, zsebébe tette az ajándékot, és elindult hazafelé. Otthon a fivérei már türelmetlenül várták az apró, zajos ölebekkel, amiket a szomszédban vettek. Amikor azonban Palkó kinyitotta az aranydiót, a törpekutya kiugrott belőle, és rögtön akkorát vakkantott, hogy zengett belé az egész birodalom.
– A második próbát is te nyerted, fiam! – csapta össze a kezét a király.
A két idősebb fivér azonban megint addig követelőzött, hogy így meg úgy, adjon még egy próbát, míg az apjuk rá nem állt a dologra.
– Nem bánom, legyen. De ez az utolsó! Amelyikőtök a legszebb menyasszonyt hozza haza, azé lesz a birodalmam!
A három királyfi megint csak elindult a megszokott utakon. Palkó ment, mendegélt, míg el nem érkezett a világ végére; a kőhíd körül mindenhol friss búzamező hullámzott, de a gyíkocskát sehol sem látta. Leült a hídra, és sóhajtozni kezdett.
– Királyfi, mi szél hozott erre? Mi bánt?
A királyfi felnézett, hát ott ült az aranyos hátú gyíkocska a híd korlátján.
– Ne is kérdezd, gyíkocska! Ezen még te sem tudsz segíteni.
– Azért mondd el mégis!
Palkó elmesélte, hogy az apja szépséges menyasszonnyal várja őt haza. A gyíkocska elgondolkodott.
– Királyfi, ha megszolgálod, kerítek neked menyasszonyt is.
– Mondd, mit kell tennem?
– Arasd le a búzamezőket!
Palkó rögtön felgyűrte az ingujját, és nekifogott az aratásnak, a gyíkocska meg nézte. Amikor lehullt az utolsó kalász is, a királyfi visszafordult a hídhoz – és csodák csodája, már nem a gyíkocska állt ott, hanem egy gyönyörűségesen szép leány.
– Na, királyfi, megismersz-e?
– Megismerlek, szép kisasszony, bár nem tudom, honnan.
– Hogy honnan? Hát én voltam az a lány a kolostor ablakában, aki miatt összevesztél a testvéreiddel! A nevem Ribizli. Szeretnél-e feleségül?
– Szeretnélek – mosolygott rá Palkó, azzal kézenfogta, és hazavitte magával a palotába. Amint az öreg király meglátta, milyen szép menyasszonyt hozott a legkisebb fia, és meghallotta, hogyan segített neki Ribizli megszerezni a különleges kincseket a világ végéről, nyomban kihirdette, hogy rájuk hagyja a birodalmát. A fiatal pár jó szívvel megosztozott a királyságon a másik két testvérrel, és mind boldogan éltek, amíg meg nem haltak.
 
Óriásölő Margaret
(ír mese)

Élt egyszer régen egy messzi keleti birodalomban egy királyfi, akit Simonnak hívtak. Egy nap elhatározta, hogy Írország földjére utazik világot látni, szerencsét próbálni, kitanulni a kereskedők mesterségét. Ahogy partra szállt egy kikötőben, egy tűzrőlpattant, csinos lánnyal találkozott, aki Margaretként mutatkozott be.
– Végy fel a hajódra, királyfi, és vigyél magaddal! – kérte Margaret, akinek megtetszett a daliás legény, de még inkább a messzi földről érkezett vitorlás és a nyílt tengeri kalandok gondolata. Simon azonban csak a fejét rázta.
– Hogy vehetnék fel a hajómra egy ismeretlen hajadont? Hiszen nekem feleségem van! – tiltakozott. Simon fiatal volt még, de apja, a király, korán menyasszonyt szerzett neki, egy nagy hozományú hercegnőt a szomszédos királyságból. Mégis, tetszett Margaret a királyfinak, és a lány addig-addig könyörgött, hogy szeretne világot látni, messzi földekre utazni, míg végül Simon megengedte neki, hogy felszálljon a hajóra. Együtt utaztak tovább; egy másik ír kikötőben remek ír marhahúst vásároltak, és a rakománnyal együtt a keleti királyság felé vették az irányt. Igen ám, de alig értek a nyílt tengerre, amikor tajtékzani kezdett a víz, és kiemelte belőle a fejét egy rettenetes sárkánykígyó.
– Vessétek ide nekem az írországi utazót, aki a fedélzeten van! – ordította. Minden matróz ereiben megfagyott a vér, de Simon királyfi gyorsan válaszolt:
– Nincs ír ember a fedélzeten, ez egy keleti hajó! De ír marhahús a rakományunk, azt megkaphatod, ha szeretnéd.
– Hát akkor vessétek ide az ír húst, de azonnal! – parancsolta a kígyó. Simon királyfi erre kidobatta a tengerészekkel az ír marhahús negyedét, és a szörnyeteg elmerült vele a habokban. Másnap reggel azonban megint felbukkant, elállta a hajó útját, és ír húst követelt. Megkapta a marhahús második negyedét is. Harmadnap reggel a harmadikat, negyedik reggel a negyediket, míg végül elfogyott a teljes rakomány. A következő reggelen a kígyó ismét rárontott a hajóra.
– Vessétek nekem ide az ír húst!
– Nincs több hús, mindet felfaltad! – felelte Simon.
– Akkor vessétek ide nekem az ír utazót! Tudom, hogy a hajón rejtőzik, ne tagadjátok! Eddig is tudtam, de hagytam, hogy etessetek a marhahússal. De ha nem adjátok az utazót most azonnal, akkor felfallak titeket hajóstul, mindenestül!
A királyfi tiltakozni próbált, de ezeket a szavakat hallva megjelent Margaret a fedélzeten, és a kígyó szemébe nézett. A szörnyeteg kitátotta a száját, és kivillantotta hatalmas agyarait, amikkel a hajót könnyedén kettéroppanthatta volna.
– Nem hagyom, hogy mindenki miattam pusztuljon el! – jelentette ki Margaret határozottan. – Inkább faljon fel engem a szörnyeteg! Adjatok egy csónakot, eresszetek le a vízre, és meneküljetek!
– Nincs más módja, hogy megmeneküljünk? – tördelte a kezét a királyfi.
– Nincs. Adj egy csónakot, és imádkozzatok értem!
A tengerészek vízre bocsátottak egy csónakot, Margaret pedig beleült, és evezni kezdett. Amint a kígyó meglátta, már tátotta a száját, hogy egészben lenyelje… ám ekkor hatalmas hullám csapott fel a tengerből, felemelte a csónakot a lánnyal együtt, és addig sodorta, míg partra nem vetette egy távoli földön. Margaret kikászálódott a csónakból, kicsavarta a vizet a ruháiból, és körülnézett, de egy teremtett lelket sem látott sehol. Útnak indult hát, és addig ment, mendegélt a pusztaságban, míg egy kis házikóra nem bukkant. Kopogására egy anyóka nyitott ajtót, és friss vacsora illata szállt a konyha felől.
– Jó estét, kedves nagyanyám! Szállást keresnék éjszakára.
– Nálam ugyan nem kapsz, ha nem tudsz fizetni érte! – mordult Margaretre az anyóka.
– Semmim sincs a világon, csak egy csónakom lenn a tengerparton. Az megfelel?
– Igen – enyhült meg az öregasszony. – Kerülj beljebb, lányom!
Leültek együtt, megvacsoráztak, aztán az anyóka ágyat vetett a vendégnek. Margaretnek feltűnt, hogy a házigazdája folyton imádkozik: imát mormolt vacsora előtt, alatt és után, ágyazás közben, elalvás előtt és másnap reggel is.
– Nagyanyó, miért imádkozol folyton? – kérdezte a lány kíváncsian reggeli közben.
– Van rá okom – sóhajtott az anyóka. – Amikor fiatal voltam, az édesanyámmal éltem a Fehér Várban. Egy nap azonban rettenetes óriás támadt ránk, az anyámat felfalta, nekem pedig ide kellett menekülnöm a pusztaságba. Azóta száműzöttként tengetem az életem, és imádkozom, hogy valaki végezzen az óriással, de még senki sem volt képes legyőzni.
Aznap délután váratlanul újabb vendégek érkeztek a házhoz: egy daliás lovag és egy szépséges hölgy. A lovag arannyal fizetett az anyókának, hogy szállást adjon nekik éjszakára, és imádkozzon értük reggelig.
– Stephanos vagyok, a Keleti Királyság urának legidősebb fia – mutatkozott be a lovag. – Ez pedig itt a sógornőm. A Fehér Várba tartunk megölni a rettenetes óriást! – tette hozzá büszkén, és az anyóka arca rögtön felderült. Aranygyűrűt vett elő egy ládikából.
– Megjósolták régen, hogy csak az tudja legyőzni az óriást, akinek a kezére illik ez a gyűrű. Próbáld fel, jó uram!
Hiába próbálkozott azonban, a gyűrű sehogyan sem ment fel a férfinak még a kisujjára sem. Ekkor a hercegnőhöz fordult, de a gyűrű az ő ujjára sem illett. Ennek ellenére mindketten úgy döntöttek, nem adják fel a küldetésüket egy ködös jóslat miatt. Amikor másnap reggel a páros útnak indult óriást ölni, az anyóka bánatosan nézett utánuk az ajtóból.
– Nem hiszem, hogy valaha viszontlátjuk még őket – panaszolta Margaretnek.
A lovag és a hölgy valóban nem tértek vissza. Margaret és az anyóka együtt imádkoztak, és vártak rájuk egész nap és egész éjszaka. Másnap reggel aztán elmentek a Fehér Várhoz, és látták, hogy az óriás bizony felfalta a lovagot és a hölgyet; nem maradt belőlük más, csak a páncél és a ruháik darabjai. Margaret és az anyóka eltemették ezeket, és szomorúan visszatértek a házikóba.
Eltelt egy egész hónap, amikor ismét kopogtatott valaki. Margaret ajtót nyitott, és meglepetten kiáltott fel:
– Simon!
– Margaret, te vagy az? – örült meg a királyfi. – Hogyhogy nem falt fel a tengeri kígyó?
A lány betessékelte Simont a házba, és elmesélte, mi minden történt vele azóta, hogy a csónakban vízre bocsátották. A királyfi cserébe elmondta, hogy a bátyját keresi, aki útnak indult legyőzni a Fehér Vár óriását.
– Vele ment a feleségem is mint fegyverhordozó. De már egy hónapja nem kaptunk hírt felőlük, így elindultam, hogy megkeressem őket.
Mit volt mit tenni, Margaret és az anyóka elmondták Simonnak, hogy a bátyját és a feleségét felfalta az óriás. A királyfi keservesen megsiratta őket, majd dühében bosszút esküdött; kapta a kardját, indult kifelé az ajtón, hogy megölje az óriást.
– Várjál, fiam, várjál! – futott utána az anyóka. – Próbáld fel a gyűrűt!
A királyfi kinyújtotta a kezét, de a gyűrű egyik ujjára sem illett. Margaret szíve összeszorult.
– Próbáld fel az enyémre, nagyanyó! – kérte, és csodák csodája, az ő ujjára úgy illett az aranygyűrű, mintha ráöntötték volna.
– Veled megyek én is! – fordult Margaret a királyfihoz, ám az csak a fejét rázta.
– Nem vihetlek magammal! Túl veszélyes. Elég, ha az egyikünk teszi kockára az életét!
– Engem nem érdekel a veszély! – toppantott Margaret. – Ha így kell meghalnom, hát meghalok. Vigyél magaddal!
– Hát akkor gyere! – sóhajtott Simon királyfi, és ketten együtt indultak el a Fehér Vár felé. Útközben egy öregemberrel találkoztak.
– Hová, hová, fiatalok?
– A Fehér Várba megyünk legyőzni az óriást.
– Jó szerencsét nektek! Ha a várhoz értek, menjetek be, és gyújtsatok gyertyát. Vigyázzatok, reggelig ki ne aludjon a láng!
– És az óriás? – kérdezte Simon.
– Jön majd, és megküzd veled.
A két fiatal követte az öregember tanácsait. Bementek a várba, gyertyát gyújtottak, és letelepedtek. Margaret azonban hamar megunta a várakozást.
– Menjünk, nézzük meg, hol van az óriás!
– Dehogy megyünk! Mi lesz, ha kialszik a gyertya, amíg nem vagyunk itt?
– Dehogy alszik! Magunkkal visszük, és vigyázunk rá – felelte a lány, azzal már indult is kifelé. Simon követte. Körbejárták a várat, de az óriásnak nem bukkantak a nyomára. Ahogy visszatértek a nagyterembe és ismét letelepedtek, a királyfit elkezdte elnyomni az álom.
– Ne aludj, Simon! Bármikor itt lehet az óriás, hogy megküzdjön velünk!
– Nem akarok elaludni, de nem… tudok… ébren… – motyogta a királyfi, ahogy a különös varázslat hatására összeesett, és horkolni kezdett. Abban a pillanatban megrendültek a vár falai, és az óriás ordítása zengett végig a termeken:
– Emberszagot érzek! Ír ember szagát érzem! Egy falatnak nagy vagy, kettőnek kicsi. Mit tegyek veled? Fújjalak egy lélegzettel egészen a Keleti Királyságig? Tapossalak palacsintává? Vagy megküzdenél velem? Mivel küzdjünk, késsel vagy puszta kézzel?
– Gyere, te mocskos óriás, birkózzunk! Lássuk, a te otromba lábad mélyebbre süllyed-e, mint az én puha lábam!
Margaret és az óriás birokra keltek. Küzdöttek egész éjszaka olyan erővel, hogy a lábuk alatt víz fakadt a kövekből, és a csontjaik recsegtek-ropogtak egymás szorításában. Végül reggelre kelve Margaret olyat szorított az óriáson, hogy az térdig süllyedt a sziklába. A második szorításra derékig, a harmadikra hónaljig döngölte földbe a lány az ellenfelét.
– Soha még ilyen lánnyal nem találkoztam, mint te vagy! – hízelgett ravaszul az óriás. – Neked adom a ragyogó kardomat és az egész birodalmamat, ha meghagyod az életem!
Margaret azonban tudta, hogy az óriás bosszút forral ellene. Leemelte a ragyogó kardot a falról, ahol függött.
– Különleges kard ez, mindennél élesebb! Menj ki az erdőbe, próbáld ki a legrondább farönkön! – biztatta az óriás, remélve, hogy ha egyedül marad, ki tudja szabadítani magát.
– A te nyakadnál rondább rönköt nem találnék! – felelte erre Margaret, megforgatta a ragyogó kardot, és levágta az óriás fejét. Mire Simon felébredt, a harcnak vége volt.
– Ugye megmondtam, hogy hozz magaddal? – mosolygott rá Margaret. – Gyere, menjünk haza!
Simon megpróbálta felemelni az óriás fejét, hogy magával vigye bizonyítékul, de bizony meg sem bírta mozdítani. Margaret felkapta, és maga cipelte az öregasszony házáig. Az anyóka boldogan mondott köszönetet a fiataloknak, és azonnal beköltözött a Fehér Várba, Simon és Margaret pedig hajóra szálltak, és a Keleti Királyság felé vették az irányt. Ott aztán illően meggyászolták a királyfi bátyját és feleségét, és megünnepelték a bátor Margaretet, aki legyőzte a rettenetes emberevő óriást. A sok kaland során Simon és Margaret megszerették egymást. Idővel összeházasodtak, király és királyné vált belőlük, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.
 

Megjelent a Cimbora 2020/8-as számában