– „Volt egy titkos, kék­zöld spirálfüzetem” – írja egy helyen. Tényleg volt? Spirálfüzet című kötetében 1987 és 2021 között írt versek kaptak helyet két ciklusban. Milyen személyes és alkotói változásokat tapasztalt a Rejtjeles tábori lap (1987) és Az égen bárányok fodrozódnak (2021) versciklus között? Alkotóként miben látja versei nem múló időszerűségét?

– Tényleg volt egy füzetem, de csak egy szerény pepita füzet, azt neveztem el a manapság használatos spirálfüzetnek, merő nagyképűségből s részben gyakorlati okokból, mert abból kitéphettem (volna) egy-egy sikerületlennek ítélt verset. Da csak egy pepita füzet volt, így hát felnőttkoromban könnyelműen az egészet összetéptem. A rejtjeles tábori lap annak a hajdani füzetnek az emlékére készült. Néhány emlékfoszlány úszkál még benne, mint hal a vízben, de maga a kötet a 1985–86-ban írt kamaszverseket tartalmazza. Két gimnazista lányom volt akkoriban, részben az ő világukat, részben az ötvenes évekbeli magamét írtam meg bennük – tehát eleve két generáció tapasztalatait. A tucatnyi új vers (Az égen bárányok fodrozódnak) már háromgenerációs érzelmi és történelmi tapasztalatgyűjtemény. Magántörténeti, persze, hogy szerényebben fogalmazzak. A közös bennük az, hogy a mindenkori elbeszélő költőnek készül. Nagyon bátorító, amit mond, hogy a versek nem múlóan aktuálisak. Én is így gondolom ugyan, de nem a magam érdemének tulajdonítom, hiszen arról van szó, hogy a gyerek- és kamaszkor mindig aktuális. Kiegészítésként még annyit, hogy számomra ez volt életem legfontosabb időszaka.

– Mennyiben volt ösztönös a versek nyelvének, a megszólaló kamasz hangjának megalkotása, és mennyire tudatos alkotói munka? Hogyan történt a két ciklus összeillesztése, amelyek viszonyát kíséri, kikerekíti a kötet képi világa?

– Teljesen tudatos volt a mindenkori elbeszélő hangjának megszólaltatása. Igyekeztem érzékeltetni a diáknyelvet, a beszéd változását, a helyzet iróniáját. Azt a képtelenséget például, hogy az unoka és nagyapa nem érti egymást, ezért például a „flexelős” versben a nagyapa kimenekül unokája szobájából, mert nem érti, mit akar mondani, és visszatér saját kamaszkora nyelvi cirkalmai közé, azaz távozik. („Azóta flexel, mesélte a húgom... / Mi az, hogy flexel? – kérdezte nagyapám lefagyva. Hát, hogy menőzik! válaszolta enyhe fölénnyel... Nagyapám szegény egy árva szót / sem értett, ezért a távozás / hímes mezejére lépett.”) Bevallom, hogy a „hímes” mező, azaz a virággal telehintett pázsit közel áll a szívemhez, hiszen egy mára már kihalt jelzőről van szó, amely különböző szóöszszetételekben bujdosik tovább. Ritka szerencsés találkozás volt a miénk egyébként Turi Lillával, aki 2020-ban Az év illusztrátora volt. Kezdettől egy húron pendültünk, és ha nem, készségesen meghallgatott, és teljesítette kéréseimet, mint a jó tündér a mesében. Hálás vagyok a kiadónak, hogy összehozott minket. Ami az illusztrátorokat illeti, az 1987-es Rejtjeles tábori lap képeit is nagyon szerettem, bár az illusztrátor néhány évvel fiatalabbnak rajzolta, mint az általam elképzelt lány. Az volt Szecskó Tamás utolsó munkája egyébként, őt személyesen sajnos nem ismertem.

– Számomra meglepő műfaji megjelölés a „kamaszlány­ versek”, hiszen az irodalom nem „kék” vagy „rózsaszín”. Mit jelöl valójában ez a kategória, mennyire azonosul vele alkotóként? Gondolt a versek olvasóira, amikor a szövegeket írta, vagy inkább gondolt a lányra, aki valahogyan megtapasztalja a világot életének egy fontos időszakában?

– Kis és nagy kamaszkoromtól máig úgy gondolom, hogy a lelkem teljes egész, egyszerre női és férfilélek, azaz nincs neme. Különösen áll ez a művészekre, az irodalom számomra nem kék vagy rózsaszín tehát. A test azonban – a ritka kivételektől eltekintve – férfi vagy női test. Az én esetemben biztosan ez történt. És vannak evidenciák, a lányok testileg-lelkileg például korábban érnek. Az én tapasztalataim ebből a körből valók. Sosem gondolok arra, hogyan fogadják majd az olvasók a köteteimet, minden nagy és kis irodalmi díjam meglepetésként ér, s ez aligha változik immár. Örülök nekik, de a kisujjamat sem mozdítom értük. A Spirálfüzet megírásában volt valamilyen menekülési vagy megérkezési szándék bennem. Szerettem volna átérezni újra, mekkora boldogság kicsit ironikusan, kicsit önironikusan írni.

– Kissé önkritikusan is teszem fel a kérdést: vajon (miért gondolom, hogy) a „kamaszlány­vers” megjelölés leértékelő, azaz címkét tesz a kötetre? Mint női alkotó pályája kezdetén tapasztalt megkülönböztetést? Milyen alkotók, irodalmi művek inspirálták, alakították a művészethez való viszonyát?

– Ugye nem haragszik meg, ha azt mondom, hogy a hiba ezúttal a befogadásban, és nem magában a kötet szellemiségében vagy a műfaji meghatározásban van? A kérdést feltehetjük úgy is, hogy miért érne kevesebbet a kamasz lány, mint a kamasz (fiú)? Én sosem éreztem kevesebbnek magamat egy fiúnál. Tekintsük pozitív konnotációnak mindkettőt. A műfaj megjelölésében, mármint, hogy „kamaszlányversek”, mégis van valami szokatlan, ebben igaza van, ez pedig az önirónia. Hősnőm pontosságra törekszik, önmaga szemüvegén át nézi a világot. Hogy íróként tapasztaltam-e megkülönböztetést? Egyrészt kezdő író koromban nem jártam személyesen a szerkesztőségekbe, mindig postáztam a kéziratot, és soha semmit sem utasítottak vissza. Készséges, segítőkész férfi szerkesztőim voltak. Nem tagadom, volt negatív tapasztalatom is. Egy-egy írótársam bizalmaskodása stb., de ezt az illető bunkóságának tudtam be. Hosszú lenne viszont a névsor, ha az engem inspiráló neveket mind felsorolnám, hiszen számtalan nyilatkozatban, beszélgetésben említem a nevüket, s a velem foglalkozó írások, monográfiák is ezt teszik. Vannak nevek azonban, akikről szinte sosem beszéltem. Csak mutatóban említek néhányat közülük. Egy-egy kötetük ott áll az ágyam mellett, a szívemhez közeli könyvek polcán. Dsida Jenő, Kavafisz, Sylvia Plath, Graham Greene, Wysława Szymborska.

– Hiteles kamaszhangot hallok ki a Spirálfüzet verseiből, erőset, mélyen érzőt és gondolkodót, lázadót. Az én kamaszkorom töredékei is feltűnnek olvasáskor. Milyennek látja visszatekintve kamaszkori önmagát, és milyennek a mai fiatalokat. Mit rontunk el mi, felnőttek, a velük való viszonyban? 

– Kamasz hősnőm mélyen érző, sokat olvasó, kritikusan gondolkodó és mindenféle zsarnokság ellen lázadó lány. Nagyobb dicséretet nem is mondhatott volna, mint hogy egykori önmagára ismer néhány versben. Mi más lehetne az író célja, mint hogy társakra találjon olvasói között? Milyennek látom a mai fiatalokat? Nagy szerencsémre közvetlen közelemben, mindössze néhány utcányira tőlem él, élt három fiatal felnőtt, egyetemista unokám, egy lány és két fiú. Lányunokám másfél éve Pesten lakik. Hasonlítanak talán egymásra, de inkább merőben mások. Teli vannak életvággyal, egyenesek, bátrak, és szeretnének javítani a világon, amelyre bizony ráfér a javítás. Hogy mit rontunk el a fiatalokkal való kapcsolatunkban? Sok mindent, amit az előző generációk is elrontottak velünk, s ezzel lehetővé tesszük, hogy új életet kezdjenek, de immár nélkülünk.

– A kötetben megszólaló versnyelv kapcsán a leváló, alakuló, elidegenedő emberi hang(ok) megformálásának hogyanja, a szövegek művészi erejének titka is sürgető kérdés. A kamaszversekben is felismerni vélem az elnémulás vágyát, az önkeresés/önkifejezés mámorának kettősét. Hogyan gondol ma a versre, az életre, az ön mögött álló múltra és a jövőnkre?

– Többször elmondtam már, unom is magam, hogy csak addig szeretnék élni, ameddig írni tudok. Ha úgy érzi, hogy kiolvasható a Spirálfüzetből az elnémulás vágyának és a versírás mámorának kettőssége, az biztosan nem a felnőtt vagy idős alkotó helyzetfelismerésének gyümölcse, inkább a kamaszkor merész szembe nézése az emberi élet törékenységével, amiben az elbeszélő hisz is, nem is. A vers mindenkori válaszom volt az életemre, vezércsillagom életem háborgó tengerén, mondhatni poétikusan és ironikusan.

Kérdezett: Jakab Villő Hanga

Megjelent a Cimbora 2023/1-es számában