Archívum ARCHÍVUM Facebook Link Fej shape shape shape shape shape
Kiss Judit

Kiss Judit

Mesébe illő valós élmények

Beszélgetés Fodor Sándorral

Közelképben

„Ledobta kalapjáról a gyöngyvirágot, kibújt az odúból, és addig keresett, amíg egy kicsi csalánlevélkét talált. Azt tűzte a kalapja mellé. – Most már vége a netovább­nak és én gonosz vagyok – csapta a fejére a kalapot. Összevonta a szemöldökét, ahogy a gonosz törpéhez illik, és elindult a patakra.”

Mesébe illő valós élmények
Forrás: Wikipédia

A humor, kedvesség, jellem nagy mestere, mind­annyiunk kedves ismerőse, az erdélyi gyermekiro­dalom talán legismertebb figurája: Csipike. Ötven esztendőnél is több telt el már, mióta a kis, szorgalmas törpe az erdő rémévé edzette magát, 1966-ban jelent meg ugyanis az öt Csipike-regény első darabja. Ezt két év múlva követte a második, benne Kukucsi, a va­kond, akinek kedvenc elfoglaltsága a vendégeskedés meg barátja idegesítése, persze csak akkor, ha mindez nem jár túl nagy erőbedobással; majd a góliátpor és az óriásira nőtt Csipike története következett; és végül megjelent a színen Tipetupa is, aki kissé átrendezte a szerelembe esett Csipike életét. Az ötödik kötetben a kis társaság együtt küzd meg a fenyegető rémmel, a Gonosz Ostobával, és az is kiderül, nem véletlenül gondolta Csipike mindvégig azt, hogy tőle, csakis tőle függ az erdő és lakóinak sorsa.
Az akkor nyolcvan esztendős Fodor Sándort 2007-ben kerestük meg, hogy megtudjuk tőle, hogyan született az erdélyi gyermekek kedvenc története. Arról is kérdezősködtünk, milyen olvasmányokon nőtt fel, és mi indította el írói pályáján. Vallomását ajánljuk minden Csipike-olvasó cimboránknak. (a szerk.)
Fodor Sándor 1927-ben született Csíksomlyón. Az egyetemet Kolozsváron végezte, majd szerkesztőként dolgozott, előbb az Irodalmi Kiadónál, aztán a Napsugárnál (1956–1988), 1990–91-ben a kolozsvári Keresztény Szót szerkesztette. Számos regényt és elbeszélést írt, a legnagyobb sikert az öt nyelvre lefordított, színpadra is alkalmazott Csipike-gyermekregényekkel aratta. A József Attila-díjas író a Romániai Írók Szövetsége, a Magyar Írószö­vetség és a Pen Klub tagja, 2001-ben az Erdélyi Magyar Írók Ligájának elnökévé választották, ma a szervezet tiszteletbeli elnöke.

Az első irodalmi ösztöndíjam
Harmadik-negyedik elemista koromban kezdtem olvasni Arany János elbeszélő költeményeit, balladáit. Édesanyám, aki német volt, nem volt nagy olvasó. Egyszer valamit kellett volna segítenem otthon, én pedig félrehúzódtam, és inkább Aranyt olvastam. Édesanyám bejött, és azt mondta: már megint azok­kal a vacak könyvekkel foglalkozol, hát azt hiszed, abból fogsz megélni? És végül is abból éltem meg...
Később Jókai regényeibe merültem bele, aztán gimnazistaként voltak tanáraim, akik sokat meséltették velem az olvasmányélményeimet. Első gim­nazistaként, vagyis ötödikben a csíkszeredai római katolikus gimnáziumban Sárdi tanár úr azt mondta, hogy mindenki írjon fogalmazást a tavaszról. Én versben írtam ezt meg, és tízest kaptam, az utolsó két sorára emlékszem: „A gombák is kinőttek már, Fodor Sándor utánuk jár.” Anyai nagymamám, aki tanító­nő volt, nagyra tartotta az ilyen próbálkozásaimat, ösztöndíjat is kaptam tőle: egy-két lejt. Ez akkoriban nagy dolognak számított.

Szerelmesen mindenki ír verset...
Tizennyolc éves koromban szerelmes lettem, és el­kezdtem hajmeresztően rossz verseket írni – szeren­csére nincsenek már meg. Hamarosan abba is hagy­tam a versírást, mert rájöttem, hogy nem nekem való. Tanárnak készültem, meg is kérdeztem a csíkszeredai gimnázium egyik oktatójától, hogy ha én tanár sze­retnék lenni, milyen szakot válasszak – matematika kizárva. A nyelveket említette, mert németül már tudtam, és azt javasolta, második szakként a románt válasszam, mert román szakos tanár egész Székely­földön nincsen.

 Babeș Egyetem, Bolyai Egyetem: Kolozsváron két külön egyetem működött, egy magyar és egy román tannyelvű, 1959-ben egyesítették ezeket •  Molter Károly (Óverbász, 1890–Marosvásárhely, 1981): író, kritikus, publicista • Dávid Gyula (Árapatak, 1928. aug. 13.): Kolozsváron élő iroda­lomtörténész, kiadói szerkesztő

A Bolyai egyetemre iratkoztam, a román szakot pedig a Babeșen hallgattuk. Molter Károlynál államvizsgáztam. 1950 volt az első olyan év, amikor hivatalból helyezték ki a végzősöket. Én Kolozsvárra vagy Csíkba szerettem volna menni, de Temes megyébe, Nagyszentmiklósra helyeztek ki, ott tanítottam három hónapig, aztán behívtak katoná­nak, és az állásomat Nagyszentmiklóson betöltötték.
Kolozsváron találkoztam Dávid Gyulával, aki el­hívott az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadóhoz, mondván, hogy úgyis kell román szakos oda, aki ro­mánból készült fordításokkal foglalkozik, szövegeket hasonlít össze – tehát szerkesztőnek. Földes László volt a főszerkesztő, ő volt 27 évesen a legöregebb a kiadónál. Én pedig elfogadtam a meghívást, és el­mentem szerkesztőnek. Elsősorban fordítottam, de sokkal gondosabban adtunk ki szövegeket akkoriban, mint manapság, nemcsak politikai értelemben, ha­nem mindenképpen.

lektorál: irodalmi és tudományos kéziratot bírál, felülbírál, véleményez

Beletanultam ebbe a szakmába, és mivel kevés volt a fordítói munka, befogtak engem lektorálásra és egyéb munkákra is.
Éppen valami novellaantológiát állítottunk össze, Hazánk magyar elbeszélői címmel, és én azt mond­tam, hogy ilyen rossz dolgokat én is tudok írni. Elkezdtem írogatni, odaadtam az Utunknak, a mai Helikon című irodalmi lap elődjének a Mire jó ez a lakáshivatal című karcolatomat. Akkor már írónak kezdtem érezni magamat, nem egész nagynak, azt csak a harmadik novellám után... de ekkor kezdtem novellákat írni. 1953 decemberében megírtam a Fehér fenyő című novellát, és az már tetszett, nemcsak nekem, hanem másoknak is.

Forrás: Bookline

Forrás: Bookline

„– Hiszen éppen ez az! Nem félnek, mégis hallgat­nak rám. Nélkülem az Erdő nem is volna Erdő, hanem csak Pagony és Csalit. Hiszen én ébresztem a Madarat és a Vadméheket, igen! Vadmalac, az Ebadta, már rég elpusztult volna gyomorgörcsben, ha én nem lennék! Kérdezd meg Kukucsit, a Botfülűt, mi lenne, ha nem ellenőrizném a túrásait. De vigyázz, ne Kukucsinak szólítsd és ne Botfülűnek, mert megharagszik, te ide­gen vagy neki. Számodra ő Vakond Gazda. És kérdezd meg Csigabigától, ki hagyja jóvá a lakásépítkezést? Mit gondolsz, a szúnyogok zümmögnének esténkint, ha én nem inteném: Na, most?! Hát így áll a helyzet – fejezte be Csipike, de nem állta meg, hogy oda ne szúrjon egyet Kecskebékának. – Reám hallgatnak, mert jó vagyok, szép és nagyon okos, nem olyan példátlanul gonosz, rút féreg, mint te!”
(Csipike, a gonosz törpe)

A Napsugárnál kezdődött...

Asztalos István (Mikeszásza, 1909–Kolozsvár, 1960):író, 1956-tól a Napsugár című gyermeklap főszerkesztője • Székely János (Torda, 1929–Marosvásárhely, 1992): költő, író, drámaíró, egyetemi tanár • Bajor Andor (Nagyvárad, 1927–Debrecen, 1991) író, költő, humorista • Szabó Gyula (Homoródalmás, 1930– 2004): író

Közben Asztalos István szerkesztésében megindult a Napsugár, és a kiadónál négyen voltunk félállásban: Székely János, Bajor Andor, Szabó Gyula és én. De én azzal a gondolattal mentem el a Napsugárhoz, hogy nem írunk, csak szerkesztünk a lapnak. Először Bajor Bandi írt, ragyogó dolgokat, én is írtam ezt-azt, de jó írásokat addig nem, amíg meg nem született a Csipike.

Rettenetes Réz Úr és Csipike jó barátok voltak

Réz Pál (Nagyvárad, 1930–Budapest, 2016): irodalom­történész, műfordító, szerkesztő, kritikus • Szász Imre (Budapest, 1927–2003.): író, műfordító

Bajor Andornak volt egy Magyarországra szakadt barátja, Réz Pál, aki idelátogatott: megismerkedtünk, nagyon örültünk a találkozásnak. Réz Pál „rám uszí­totta” a barátját, Szász Imrét, aki József Attila-díjat kapott egy történelmi regényéért, és Jack London, Mark Twain, Hemingway fordítója is volt. Vele men­tünk pisztrángászni a Hargitára, nagyon jó barátok lettünk. (Meghalt már szegény, én búcsúztattam Magyarországon.) Egyszer, amikor együtt italoztunk, vitatkoztunk, ő azt mondta, hogy a nagy írók mind gonoszak, ő is nagyon gonosz ember, aki majd megír engem, és bevisz a széles vállán az irodalomba. Meg­látjuk, hogy ki kit visz be – mondtam –, különben tudod, mit? Versbe írlak, így: „Egész nap a fejét törte, Csipike, a gonosz törpe.” Így született meg Csipike figurája.

„– Csodállak téged, Csipike – szólalt meg egy idő után Tipetupa. – Csodállak a bátorságodért.
– Nem mondom – húzta ki magát Csipike egy kicsit –, éppenséggel nem ijedek meg az árnyékomtól, de nincs rajtam semmi csodálnivaló.
– Már hogyne lenne! Ilyen hatalmas nagy állatokkal barátkozol, mint Nyúl, meg a rettentő Vaddisznó! És hogy megszelídültek!
– Nyúlnál nem a szelídség a gond, hanem az, hogy ne meneküljön el hatra-vakra. A másik pedig nem is vaddisznó, csupán Vadmalac, csak egy kicsit megnőtt a télen.
– De mekkorára! Tudd meg, én Kukucsitól is félnék, ha te nem lennél itt!
– Tőle lehet is – gondolkozott el Csipike a hallot­takon –, mert néha olyanokat mond, hogy fára kell mászni...
– De azért kedves. Mindnyájan kedvesek vagytok. Mindig szeretettel őrizlek meg az emlékezetemben. Kiváltképpen téged, Csipike.
Csipikének elmelegedett a füle. Mindig sejtette, hogy lesznek, akik szépen beszélnek róla, ha ő már... hohó!
– Köszönöm, de még élek – nyögte ki attól való félelmében, hogy ez a csengettyűhangú tündérke itt helyben el is siratja.
– Tévedés – riadt meg Tipetupa –, én arra értettem, hogy mindjárt itt lesz ő, hamarosan, érzem az arco­mon a leheletét, és hazarepít. Köszönöm szépen a vendéglátást. Megyek, keresek egy ernyőt...”(Csipike és Tipetupa)

Az első könyv 1966-ban jelent meg. Az Imre fele­ségének Madarász volt a családneve, Madárnak szó­lították a családban, a kislányát Nyúlnak becézték, a legjobb barátja pedig Réz Úr volt, Réz Pál – róluk kapták nevüket a szereplők. Aztán a Csipike, a go­nosz törpe és a Csipike és Kukucsi után megírtam a Csipike, a boldog óriást, majd a Csipike és Tipetupát, legvégül a Csipike és a Gonosz Ostobát. Ez az ötödik kötet egyértelműen a Ceaușescu-világról, a diktatúra alatti Romániáról szólt, első ízben Magyarországon, a Móra Könyvkiadónál adták ki. Az első kötet is úgy jelent meg, hogy elküldtem Szász Imrének, a Nap­sugárban ugyanis szó sem lehetett arról, hogy olyan írás jelenjen meg, amelynek a főszereplője egy törpe – Ceaușescu román diktátor alacsony termete miatt tilos volt törpékről írni, pláné címben.
Egyébként a Csipike is a valós élményeim nyomait hordozza. Amikor Csipike tornászik, azt mondja: „Fel a fejjel, ki a mellel, gyáva ember, aki nem mer!” – ezt például Dániel szakaszvezetőtől tanultam a honvéd­ségnél.

Megjelent a Cimbora 2007/6-os számában


Elmerészkedni a szakadék széléig és ott megállni...

Farkas Kinga

Elmerészkedni a szakadék széléig és ott megállni...

Derűs irodalomóra Dóka Péterrel

Közelképben

„Amikor A kék hajú lányt írtam, nagyon dühös voltam: úgy éreztem, én már nagyon nem akarok több olyan gyermek­könyvet olvasni, amelyik szóvirágok segítségével kapirgálja a felszínt. Ennek épp az ellenkezője volt a szándékom: komoly dolgokról mesélni – ami nem is működött, amikor hangzatosan próbáltam megírni” – 2014 áprilisában Dóka Péter volt a Derűs irodalomóra vendége Sepsiszentgyörgyön.

Read More
Versbújócskák, avagy a kifejezés próbái

Farkas Kinga

Versbújócskák, avagy a kifejezés próbái

Beszélgetés Kovács András Ferenccel

Közelképben

„A vers számomra, akárcsak a zene, empátiát és érezni tudást, keresést és nyitottságot is jelent. Fölfogni, megragadni, s olykor a szívünkkel is megérteni vala­mit mindabból, amiben létezünk ebben a csodálatos és titokzatos mindenségben...”– Kovács András Ferenc a Cimborában

Read More
A légszomjból születő csodák költője

Farkas Kinga

A légszomjból születő csodák költője

Beszélgetés Ferenczes Istvánnal

Közelképben

„Karácsonykor születtem. Havazott.Anyám lázban játszotta Máriát.Apám ács volt. Félte a csillagot –Vállapján hozta a három király."(Karácsonyi félszonettek)  

Read More