Az első irodalmi ösztöndíjam
Harmadik-negyedik elemista koromban kezdtem olvasni Arany János elbeszélő költeményeit, balladáit. Édesanyám, aki német volt, nem volt nagy olvasó. Egyszer valamit kellett volna segítenem otthon, én pedig félrehúzódtam, és inkább Aranyt olvastam. Édesanyám bejött, és azt mondta: már megint azok­kal a vacak könyvekkel foglalkozol, hát azt hiszed, abból fogsz megélni? És végül is abból éltem meg...
Később Jókai regényeibe merültem bele, aztán gimnazistaként voltak tanáraim, akik sokat meséltették velem az olvasmányélményeimet. Első gim­nazistaként, vagyis ötödikben a csíkszeredai római katolikus gimnáziumban Sárdi tanár úr azt mondta, hogy mindenki írjon fogalmazást a tavaszról. Én versben írtam ezt meg, és tízest kaptam, az utolsó két sorára emlékszem: „A gombák is kinőttek már, Fodor Sándor utánuk jár.” Anyai nagymamám, aki tanító­nő volt, nagyra tartotta az ilyen próbálkozásaimat, ösztöndíjat is kaptam tőle: egy-két lejt. Ez akkoriban nagy dolognak számított.

Szerelmesen mindenki ír verset...
Tizennyolc éves koromban szerelmes lettem, és el­kezdtem hajmeresztően rossz verseket írni – szeren­csére nincsenek már meg. Hamarosan abba is hagy­tam a versírást, mert rájöttem, hogy nem nekem való. Tanárnak készültem, meg is kérdeztem a csíkszeredai gimnázium egyik oktatójától, hogy ha én tanár sze­retnék lenni, milyen szakot válasszak – matematika kizárva. A nyelveket említette, mert németül már tudtam, és azt javasolta, második szakként a románt válasszam, mert román szakos tanár egész Székely­földön nincsen.

A Bolyai egyetemre iratkoztam, a román szakot pedig a Babeșen hallgattuk. Molter Károlynál államvizsgáztam. 1950 volt az első olyan év, amikor hivatalból helyezték ki a végzősöket. Én Kolozsvárra vagy Csíkba szerettem volna menni, de Temes megyébe, Nagyszentmiklósra helyeztek ki, ott tanítottam három hónapig, aztán behívtak katoná­nak, és az állásomat Nagyszentmiklóson betöltötték.
Kolozsváron találkoztam Dávid Gyulával, aki el­hívott az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadóhoz, mondván, hogy úgyis kell román szakos oda, aki ro­mánból készült fordításokkal foglalkozik, szövegeket hasonlít össze – tehát szerkesztőnek. Földes László volt a főszerkesztő, ő volt 27 évesen a legöregebb a kiadónál. Én pedig elfogadtam a meghívást, és el­mentem szerkesztőnek. Elsősorban fordítottam, de sokkal gondosabban adtunk ki szövegeket akkoriban, mint manapság, nemcsak politikai értelemben, ha­nem mindenképpen.

Beletanultam ebbe a szakmába, és mivel kevés volt a fordítói munka, befogtak engem lektorálásra és egyéb munkákra is.
Éppen valami novellaantológiát állítottunk össze, Hazánk magyar elbeszélői címmel, és én azt mond­tam, hogy ilyen rossz dolgokat én is tudok írni. Elkezdtem írogatni, odaadtam az Utunknak, a mai Helikon című irodalmi lap elődjének a Mire jó ez a lakáshivatal című karcolatomat. Akkor már írónak kezdtem érezni magamat, nem egész nagynak, azt csak a harmadik novellám után... de ekkor kezdtem novellákat írni. 1953 decemberében megírtam a Fehér fenyő című novellát, és az már tetszett, nemcsak nekem, hanem másoknak is.

A Napsugárnál kezdődött...

Közben Asztalos István szerkesztésében megindult a Napsugár, és a kiadónál négyen voltunk félállásban: Székely János, Bajor Andor, Szabó Gyula és én. De én azzal a gondolattal mentem el a Napsugárhoz, hogy nem írunk, csak szerkesztünk a lapnak. Először Bajor Bandi írt, ragyogó dolgokat, én is írtam ezt-azt, de jó írásokat addig nem, amíg meg nem született a Csipike.

Rettenetes Réz Úr és Csipike jó barátok voltak

Bajor Andornak volt egy Magyarországra szakadt barátja, Réz Pál, aki idelátogatott: megismerkedtünk, nagyon örültünk a találkozásnak. Réz Pál „rám uszí­totta” a barátját, Szász Imrét, aki József Attila-díjat kapott egy történelmi regényéért, és Jack London, Mark Twain, Hemingway fordítója is volt. Vele men­tünk pisztrángászni a Hargitára, nagyon jó barátok lettünk. (Meghalt már szegény, én búcsúztattam Magyarországon.) Egyszer, amikor együtt italoztunk, vitatkoztunk, ő azt mondta, hogy a nagy írók mind gonoszak, ő is nagyon gonosz ember, aki majd megír engem, és bevisz a széles vállán az irodalomba. Meg­látjuk, hogy ki kit visz be – mondtam –, különben tudod, mit? Versbe írlak, így: „Egész nap a fejét törte, Csipike, a gonosz törpe.” Így született meg Csipike figurája.

Az első könyv 1966-ban jelent meg. Az Imre fele­ségének Madarász volt a családneve, Madárnak szó­lították a családban, a kislányát Nyúlnak becézték, a legjobb barátja pedig Réz Úr volt, Réz Pál – róluk kapták nevüket a szereplők. Aztán a Csipike, a go­nosz törpe és a Csipike és Kukucsi után megírtam a Csipike, a boldog óriást, majd a Csipike és Tipetupát, legvégül a Csipike és a Gonosz Ostobát. Ez az ötödik kötet egyértelműen a Ceaușescu-világról, a diktatúra alatti Romániáról szólt, első ízben Magyarországon, a Móra Könyvkiadónál adták ki. Az első kötet is úgy jelent meg, hogy elküldtem Szász Imrének, a Nap­sugárban ugyanis szó sem lehetett arról, hogy olyan írás jelenjen meg, amelynek a főszereplője egy törpe – Ceaușescu román diktátor alacsony termete miatt tilos volt törpékről írni, pláné címben.
Egyébként a Csipike is a valós élményeim nyomait hordozza. Amikor Csipike tornászik, azt mondja: „Fel a fejjel, ki a mellel, gyáva ember, aki nem mer!” – ezt például Dániel szakaszvezetőtől tanultam a honvéd­ségnél.

Megjelent a Cimbora 2007/6-os számában