Codău Annamáriával Kolozsváron, a bölcsészkar hallgatóiként ismerkedtünk meg. Azzal a kéréssel kerestem meg, hogy meséljen arról: hogyan válik valakiből irodalomkritikus, lapszerkesztő, mivel is foglalkozik, és miért izgalmas ez.

Annamária a marosvásárhelyi Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztője. Elsősorban erdélyi irodalmi lapokban közöl, a Látó mellett a Helikonban, Újváradban, régebben a Korunkban és az azóta megszűnt aszem.info-n, illetve újabban néhány magyarországi lapban is, mint az Alföld, a Forrás vagy a Könyvterasz online irodalmi platform. Kiadókkal is együttműködik olvasószerkesztőként vagy korrektorként, leggyakrabban a marosvásárhelyi Lectorral.

–Szia!☺

– Szia, vagy sziasztok?☺

– Tudom, hogy a bölcsészkaron tanultál Kolozsváron, de azt nem, mi vonzott az irodalom felé. A magyar mellett milyen társszakot választottál?

– Igen, Kolozsváron végeztem az egyetemet, az alapképzésen végül is a magyar–angol szakot választottam, de megfordult a fejemben – igaz, csak nagyon rövid időre – a japán szak is. A magyar volt a főszakom, ami azt jelenti, hogy több magyar szakos órám volt, mint angol. Az irodalom felé... hát, nem is tudom, hogy mondjam el. Nekem sosem úgy volt, hogy van a mindennapi élet, az iskola, a barátságok, a család, és akkor van egy külön dolog, amit irodalomnak hívunk. Azt akarom ezzel kifejezni, hogy az irodalom a könyvek és az olvasás által nagyon könnyen beszivárgott az eszembe és lelkembe, olyannyira, hogy eléggé nehéz nekem meglenni nélküle. Valószínűleg az irodalom iránti érdeklődésemet nagyon elősegítette az is, hogy édesanyám magyartanár. És tulajdonképpen nálunk mindenki szeretett olvasni.

– Mi az, ami egyetem előtt érdekelt az irodalomból, értek-e meglepetések ehhez képest?

– Kamaszkoromban egy darabig úgy olvastam, hogy mindig a hozzám hasonló szereplővel azonosultam, s így éltem bele magam a történetbe – főleg prózát, ezen belül is regényeket szerettem olvasni. Aztán amikor egyre több olyan szereplővel találkoztam, akikkel nem tudtam azonosulni, rájöttem, hogy ez még izgalmasabb: úgy érteni meg más lényeket és velük együtt helyzeteket, hogy közben különbözőek vagyunk. Tehát az irodalomból egyrészt a megértés lehetőségei érdekeltek, ugyanakkor az olyan művek, amelyek valahogyan radikálisan kitágítják azt, amit addig az ember a világról gondolt vagy el mert képzelni. Az egyetemen is lehetőség volt mindezekben elmerülni, de ott azzal szembesültem, hogy az irodalmat nemcsak a szövegek alkotják, hanem mindenki, aki ezeknek a műveknek a megírásával, megjelentetésével, elemzésével, sőt, olvasásával foglalkozik.

– ♥ A magyar szakról szerintem a legtöbben azt gondolják, hogy ott magyartanárokat képeznek. Hogyan nem lettél magyartanár, és hogyan lettél kritikus? Mit jelent ez tulajdonképpen?

– Kezdettől tudtam, hogy nem leszek tanár, mert láttam otthon, hogy a tanítás mellett mennyi bürokratikus munka van, a szüleim délutánonként és hétvégenként is folyamatosan az iskolával foglalkoztak. Ezért inkább a kutatási lehetőségekre összpontosítottam, beiratkoztam a Láthatatlan Kollégiumba (LK). Tulajdonképp úgy kezdtem el kritikus lenni, hogy az LK­-ban kötelező volt mindenkinek kritikát írnia a Helikon című kolozsvári folyóiratba. Nagyon jól éreztem magam a munka során, hogy valamit elolvasok, és arról meg is alkotom a gondolataimat. Tehát folytattam, egyre csak írtam a recenziókat, kritikákat. A lendületemhez hozzájárult a folyóirat-szerkesztők folytonos bátorítása és visszajelzése, és egyszer csak azt vettem észre, hogy, talán több tíz kritika megírása után, irodalomkritikusnak nevezhetem magam.

– Neked milyen a munkabeosztásod? Azt feltételezném, hogy te is dolgozol délután, esetleg hétvégén is..

– Hát igen, a munkabeosztásom végül nekem sem lett ideálisabb. A gondolkodást, az olvasást, az írást nehéz leállítani, ráadásul mindig közeleg egy­-egy határidő, amit azért szerintem illik betartani. Szóval szinte mindig munkaidő van, délelőtt, délután, este vagy éjjel, hétköznap és hétvégén egyaránt. Viszont nem muszáj korán kelnem, és ezt a lehetőséget maximálisan ki szoktam használni. ☺

– Ez jó ☺ Milyen kritikát, recenziót szeretsz írni? Mikor vagy elégedett? Arról gyakrabban esik szó, milyen egy jó szépirodalmi mű, de mi a helyzet a kritikával?

– Én nem szeretek olyan kritikát írni, amely csak két végletet lát: hogy egy mű vagy jó, vagy rossz. Ezt könnyű pikk­pakk eldönteni, de épp ezért unalmas és gyakran felületes ítélkezés. A jó kritikától nyilván elvárjuk, hogy, mint szakmai vélemény, eligazítson, értékeljen, viszonyítson, és ezzel együtt a műnek úgymond a minőségéről is állítson valamit. Szóval igyekszem ezeknek az elvárásoknak is eleget tenni, de sokkal jobban szokott érdekelni annak elemzése, hogy az alkotásban milyen világ jön létre és hogyan, ez az alkotásbeli világ mit tud megvilágítani a sajátunkból, milyen szempontokat kínál stb. És egy figyelmes elemzésen belül kiderülhet az is, hogy mi az, ami ezúttal az írónak/ költőnek jól sikerült, s melyik módszer az, amelyik ezúttal nem működött jól. Tehát ha nem az érdekel elsősorban – hanem inkább csak, mondjuk, harmadsorban –, hogy jó vagy rossz az írás, hanem hogy vajon mi derül(het) ki belőle, akkor már nem is egy szubjektív véleménynyilvánítás a kritika, hanem közös gondolkodás a művel. Aminek sosincs vége, habár a terjedelmi határokat meg szokták szabni a kritikarovatok szerkesztői.

– Hogyan dolgozik a kritikus? Műhelytitkokat is elárulhatsz.

– A Codău Annamária nevű kritikus úgy dolgozik – és most konkrétan elmondom a folyamatot –, hogy: fogja a kötetet, végigolvassa, és közben ceruzával irgalmatlanul belefirkálgat észrevételeket, aláhuzigál jó és rossz mondatokat. Majd újra végighalad a könyvön, és az első impressziók elkezdenek fejben értelmezéssé formálódni. Következnek a vázlatírások, gyakran gondolattérképeket rajzolok, és amikor úgy érzem, összeállt a gondolatok logikája, a kritika „történetszála”, elkezdem megírni a szöveget, ami több napig is elhúzódik, attól függ, mennyire halogattam az elkezdését. Elégedett szinte sosem vagyok, de egyszer csak el kell engedni magunktól a szövegeket. Illetve: a kritika fontos eleme az érvelés, és azészrevételeinket vissza kell vezetnünk a szövegre, mivelhogy arról írunk. Ezért a kritikaírás elmélyült figyelmet és pontosságot igényel, olyan néha, mint egy komplex 3D­s puzzle, viszont nem látjuk előre, milyennek kell lennie a végeredménynek.

– Milyen javaslatod lenne egy olyan Cimbi-olvasónak, aki szeret olvasni, de a magyarórai fogalmazások szintjéről komolyabb ajánlók felé kacsintgat? Hogyan gyakorolja a kritikát?

– Szerintem mindenképp érdemes kipróbálni a tantárgy- és egyéb versenyeket, nem a verseny kedvéért, hanem mert olyan helyzetekbe hoznak, amikor csak magunk vagyunk és a papír, és ilyenkor csodálatos tud lenni, hogy mi tör elő a fejünkből, mindabból, amit addig olvastunk, tapasztaltunk, láttunk a környezetünkből s azon túl. Az olvasónapló is hasznos lehet annak gyakorlására, hogy megfogalmazzuk gondolatainkat egy olvasmánnyal kapcsolatosan – és az olvasónaplót nem is muszáj másnak megmutatni, ezért bátran lehet úgy írni, ahogy akarunk. De bátorítom a Cimbora olvasóit, hogy alkossanak saját irodalmi köröket, csoportokat, beszélgessenek egymással iskolaudvaron, parkban, akárhol, osszák meg egymással olvasmányélményeiket szóban is.

Kérdezett: Jakab Villő Hanga