Hiba történt!
Egy pillanat, helyreállítjuk a kapcsolatot
Gergely Edó
Volt idő, amikor apám volt a fő ellenségem. Akkoriban még nem jöttem rá, hogy mindenki életében van egy ilyen szakasz, amikor valamelyik szülőjével nagyon keményen meccsel.
Végigféltem az életem. Volt, amikor szorongtam, volt, amikor rettegtem, többnyire egyszerűen csak féltem.
Életem során szinte egyvégtében vendégeskedtem vagy vendéget fogadtam. Mivel gyakran utazom és sok ismerősöm van, általában mindig kerül egy barát, a barátnak a szülei, egy régi ismerős, akinél megszállhatok.
Letört szárnyainkért hajlamosak vagyunk másokat vádolni. Erre a bűnbak-szerepre szüleink, testvéreink, barátaink, tanáraink a legalkalmasabbak. Ha ők nem lettek volna, sóhajtjuk, akkor ezzé vagy azzá válhattam volna, válhatnék. De (!) mindig ezt mondta vagy azt mondta, mindig ezt tette vagy azt tette, mindig így meg úgy.
Tizenkét-tizenhárom évesen vesztem meg, mert nem volt mindig mehetnékem, és nem mindig tehettem. Meg voltam győződve arról, hogy akkor történnek a legvagányabb dolgok, akkor vannak a legjobb bulik, akkor lesz kint a szimpim is (mi így hívtuk azokat a fiúkat, akik tetszettek nekünk, most nem tudom, hogy hívják őket), amikor engem nem engednek a szüleim.
Volt egy fényképe, amin nekem nagyon tetszett. De a netes profilokra mindenhová jellegtelen, mosolytalan, fanyar képeket tett ki magáról.
Volt egy idő, amikor meg voltam győződve arról, hogy nekem a dolgok kijárnak. Akkoriban sokat veszekedtem, főleg édesanyámmal. Azzal érveltem, hogy ő szült engem, úgyhogy kutyakötelessége aszerint táncolni, ahogy én fújom. Követelőztem.
A mesék furcsán kanyarodtak vissza hozzám. Ugyanis, mint minden érték fiatalkoromban, ennek az értéke is megkérdőjeleződött. Amikor a súlyos regényeket olvastam, mert mindenki azt olvasta, attól lett a felnőttekéhez hasonló az intellektuális súlyunk, akkor semmi keresnivalója nem volt az életemben a mesének...
Örök életemben pattanásos voltam. Apám sűrű vére, próbáltam nyugtatgatni magam, de igazából egy picit sem nyugodtam meg, sőt, ugyanis nyavalygásaimra anyám, a porcelánbőrű ugyanezt ismételte, és nagyokat pislogott melléje.
Soha ne felejtsd el, honnan jössz. Ez volt szüleim egyik leggyakoribb tanítása. Nem azt mondták, jó szájbarágósan vagy követelőzve, hogy tiszteljem őket, a falumbelieket, a származásomat, hanem inkább megjegyezték, ahányszor csak az arrogancia és orrot magasan hordás témája jött elő, soha nem felejtsd el, ahonnan jössz. De hát én nem is akarom elfelejteni, gondoltam akkoriban, bő kamaszkoromban.
Tegnap nagyon bolond napom volt. Akkor még nem gyanítottam, hogy mindenki másnak is, hogy úgy állhatnak a bolygók és az istenek kegyelmetlenségei, hogy ahol, akinek lehet, bekavarnak.
Mondom neki, a pasid az első szerelvénnyel utánad jön. Leszállok veled az első állomáson, bevárjuk. Közben kiderül, hogy emlékszik a szálloda címére. Rendben, gondolom magamban, ez még segítségünkre lehet.
Nem vagyok nagy konyhaművész, általában egyszerű, gyorsan elkészíthető ételeket rittyentek, mégis legtöbbször odavannak érte a vendégek. Talán az a titok, hogy sokféle ember tanított, sokféle embertől tudtam tanulni.
Még ha elsőre, gyomorból azt is érezzük valamire, hogy nem, igent mondunk, aztán pedig valami közteset teszünk. Így leszünk egyre erőtlenebbek, játszmázók, sunyik, gyávák, zavarosak, irányíthatók, veszélyesek önmagunk boldogságára nézve.
Amikor az ember olyan cselekvésbe, dologba fog, ami lelkesedéssel tölti el, amiben megmerítkezve megváltozik, megerősödik, megszépül, nincs ideje azon gondolkodni, hogy vajon ez a kinti világban mennyit ér.
Beszóltam neki, mondja a pesti metrón egy fiú a másiknak. Valamiért ottragad a fülemben az ige, és most, amikor nektek írok, egy picit, mint egy kései visszhang, megszólal, megszólít.
Milyen kiszámíthatatlanul izgalmasak az ilyen ismerkedések! Elindítok egy gondolatsort, kiküldöm a világba, egy nagyjából behatárolt korosztályhoz, és nem tudom, hogy érik-e, gurul-e, él-e tovább ez a gondolat, ez a kicsike világ, ami elindul, a másik ember kicsike világában.
Örüljetek tehát azoknak a tanároknak, akik még beszélni, szépen, hangsúlyosan, értelmesen olvasni tanítanak. Bár már régimódiaknak tűnhetnek, mégis valami olyan hangot ébresztgetnek bennetek, ami egyre inkább elhalkul a virtuális kommunikáció korában: az önálló, szuverén egyén hangját.
Válogasd meg, kivel eszel, kivel fagyizol, kivel vitatkozol (okossal ne okoskodj, bolonddal ne bolondozz), tanulj meg nemet mondani, ha lopni akarják az idődet. Ez tűnhet amolyan time managment-ízűnek, de lehet bátran kóstolgatni.