Lexingtonban született, és jelenleg is ott él család­jával a művész, akinek kedvenc témája – a misztikus déli tájak, földek, romok és fák fényképezése mellett – saját gyermekei növekedésének megörökítése volt.
Tájképeivel „egyenesen a mély, sötét Dél szívébe akart hatolni” – vallja egyik interjújában, ahol azt is elmesé­li, hogy pályája elején művészi munkáját a szabad­ úszóként végzett megbízásokból fedezte, még a helyi
katonai akadémiának is dolgozott. Sally Mann édes­apjától kapta első fotógépeit, aki orvosként Kandinszky-képeket is gyűjtött. Érdekes, hogy a saját gyerekeik fotózását generációról generációra vitték tovább az egzotikus farmon élő Mann-dinasztia tag­jai. Sallyt családi fotókon örökítette meg édesapja, a természeti környezetben, játék közben, aztán amikor saját gyerekei születtek, már ő állt a kamera mögött, és a kicsik váltak a modelljeivé.
„Gyermekeim aktív résztvevői voltak, és még mindig azok, a körülöttük zajló kreatív életnek. A művészet je­len van a mindennapjainkban, a ház körüli kert közös megtervezésében. Együtt döntjük el azt is, hogy milyen képeket teszünk a falakra, mint ahogy a halloweeni tökök elkészítése is kollektív munka. Művészi tevékenység­re kényszeríteni gyerekeket nem lehet – ezt azok, akik szülők, jól tudják –, nem kapcsolódnak be a munkába, ha nem éreznek vágyat, késztetést arra, hogy részesei legyenek az alkotásnak. Ők mindig tudták, hogy mitől fog működni egy kép, milyen mozdulattól vagy pillantástól lesz kifejezőbb. Nem én emeltem ki ezeket a pillanatokat a mindennapi életünkből, hanem tőlük kaptam aján­dékba. Erre gondoljanak, amikor elemezgetni kezdik a
képeket.” – mondta Sally Mann egy interjúban.
A Művészet a 21. században című dokumentumfilm rendezői, a fontosabb nemzetközi kortárs művészek bemutatása mellett, az amerikai Sally Mann-ról is ké­szítettek portrét, amelyben a ma már felnőtt gyerekeit is megszólaltatták. Jessie, Emmett és Virginia elmesél­ték: azt az időszakot, amikor ezek a fotók készültek, intenzíven élték meg. Nehéznek, de egyben csodálatos élménynek tartják, hogy művész édesanyjuk van.
„Spontánul viszonyulok a fényképezéshez. Saját gyer­mekeimet fotóztam, de nem azért, mert különösen érde­kelt volna ez a fotótéma, egyszerűen ők voltak ott és én velük dolgoztam” – mondja a portréfilm­ben Sally Mann, aki fekete-fehér képeket ké­szít papírra, üvegre, nagyméretű géppel, használt lencsékkel, rengeteg ritka kémiai anyaggal kísérletez­getve a munkafolyamat során, innen a sok szellemsze­rű, misztikus folt, torzulás, karc a képeken. De mindez tudatos: „Adja az Isten, hogy egy picit elrontsam a képet, hiszen ez az, amitől igazán érdekes lesz majd”. Így válik a véletlen az alkotási folyamat fontos elemévé.
Az Immediate Family című sorozat munkái nyaran­ta készültek, olyankor kedvez az időjárás a fényképe­zésnek, jó a fény, vidámak a gyerekek, vág az agyuk a hosszú napszakaszban. Sally módszere egy festőéhez hasonlít. Minden nap volt meló, modelljei mozdulatla­nul pózoltak, és csendben követték a fotós utasításait.
Sokszor használt vázlatokat, amelyekhez számtalan változatot kipróbált. Az év hátralevő részében pedig labormunka folyt, nagyítások és nyomtatás. Munka­ módszeréről így vall a közönség előtt: „Olyan, mint kí­gyót idomítani. Mert a veszély, de ugyanakkor a termé­szetfölötti érzés elérésének a lehetősége is benne van.”

Az 1987-es, Emmett utolsó aktképe című, 50 x 60 cm-s felvételről a felnőtt Emmett azt meséli, hogy sokszor visszajártak, több napsza­kaszban is arra a partra, és számtalan képet készítettek, hogy meg­közelítsék azt az álomképszerűséget, amelyet a fények és a helyszín, a folyó, a fák, a tükröződés nyújtottak, és amelynek a megörökítésére vágytak. Mindezt ahhoz a intenzitáshoz, felfokozottsághoz akarták társítani, amelyet ez a sajátos, vízre tett kézmozdulat és tekintet – a Mann-családtagok jellegzetes ismertetőjele – adhat.

A Virginia 6 évesen (1991) című képről vidáman mesélik, hogy Emmett keze ismét benne van a munkában. Csakhogy ő nem látszik, pár méterrel fennebb, jobb irány­ból egy evezővel produkál enyhe hullámokat, hogy kialakuljon az a csodálatos pár­huzam, kommunikáció a gondosan a testre tapasztott göndör hajtincsek és a víz hullámai, illetve a csúcsosodó, összetett fejdíszt formáló kezek és a vízre vetülő, hasonló fák képe között. Ezt a helyzetet is addig próbálgatták, hogy többször megszáradt a haj és újra kellett vizezni, míg végre megszülethetett a csodálatos kép.

Megjelent a Cimbora 2008/6-os számában