13. Kommunistaellenesség a keleti blokkban

A poznani munkásfelkelés, 1956. június 28. (forrás: Wikipedia)

A kommunista pártok hatalomra kerülését és diktatúrájuk kiépülését nem mindenki nézte jó szemmel. Sokan abban reménykedtek, hogy jönnek majd az amerikaiak és a nyugatiak, s felszabadítják őket. Amikor a kommunisták hozzáláttak a társadalom, a gazdasági és a politikai élet teljes átalakításához, az államosításhoz, többen megpróbáltak ellenállni. A legtöbb ellenálló a kommunisták politikai ellenfelei és a kollektivizálással sújtott parasztok közül került ki. Romániában az 1940-es évek végén, az 1950-es évek elején ellenálló csoportok alakultak, például Fogaras környékén, Vranceában, Bukovinában, Erdély egyes vidékein. Az általában néhány tucat tagot számláló ellenállók fegyvert szereztek, és a hegyekbe vonulva szervezték meg kommunistaellenes harcukat. Néha lecsaptak a hatalom helyi képviselőire (kollektív-elnökök, kommunista párttitkárok).

A hatalom a hadsereg és a rendőrség bevetésével próbálkozott ellenük. Gyakran valóságos kis háborúk, tűzpárbajok alakult ki a katonaság és az ellenállók között. A helybeliek, akiktől az új hatalom elvette a földet, erdőket, az esetek többségében titokban támogatták, segítették az ellenállókat. Arra is akadt viszont példa, hogy a Szekuritáté saját embereit építette be az ellenállók közé, akiket így idővel lebuktattak. A hatvanas évek elejére sikerült felszámolni ezt a fajta ellenállási formát, az utolsó fegyvereseket is elfogták vagy likvidálták. Arra is volt példa (például Kovászna megyében), hogy egyes falvak lakosai valósággal fellázadtak a kollektivizálást erőltető új hatalom ellen. Máshol megtagadták, vagy szándékosan akadályozták (bojkottálták) a termények beszolgáltatását.

Kelet-Németországban a rossz munkakörülmények miatt a berlini munkásság lázadt fel. A lázadást végül leverték. Aztán a lengyeleken és a magyarokon volt a sor. 1956-ban Lengyelország több városában nagyméretű kommunista- és szovjetellenes tüntetés zajlott le. A kommunista párt diktatúráját megelégelő magyarok 1956 októberében fellázadtak a diktatúra ellen. Kezdetben reformokat, változtatásokat kértek, aztán a kommunista diktatúra felszámolását, a vallásszabadságot, a többpártrendszer visszaállítását is célul tűzték ki. Miután a magyar belügy emberei és a szovjet csapatok tüzet nyitottak a tüntetőkre, a tüntetések hamarosan utcai harcokká alakultak. A magyar forradalom élére a kommunista múlttal rendelkező, reformpárti Nagy Imre került. A győztes magyar forradalmi kormány számos reformot vezetett be, és kijelentette, hogy Magyarország kilép a szocialista országokat tömörítő Varsói Szerződésből. Ennek hatására a Szovjetunió újabb beavatkozásra szánta el magát. 1956 novemberében a túlerőben lévő szovjetek felszámolták a magyar forradalmat. Nagy Imre fogságba került, néhány évig a Bukarest melletti Snagovon volt házi őrizetben, majd visszaszállították Magyarországra, ahol kivégezték. Magyarország élére Kádár János került.

Corvin-köz: az 1956-os forradalom felkelőinek egyik legfontosabb ellenállási pontja (forrás: Wikipedia)

Az új magyar vezetés keményen megtorolta a felkelést, sok embert kivégeztek. Az erdélyi magyarság nagy érdeklődéssel és együttérzéssel követte a magyarországi eseményeket. Több egyetemista és diák nyíltan kifejezte rokonszenvét a magyarországi forradalmárok iránt. Az erdélyi magyarság többsége ugyanakkor óvatos maradt, tartottak attól, hogy a román kommunista párt megvonja tőlük az amúgy sem túl széles jogköröket. A román pártvezetés, hogy elkerüljön egy, az 1956-oshoz hasonló helyi felkelést, nagyfokú letartóztatási hullámot indított, amely során nagyon sok magyar nemzetiségű személyt is börtönbe jutattak. 1968-ban a cseheken volt a sor. Prágában az emberek szabadságjogokért és reformokért tüntettek. A cseh (akkor még csehszlovák) megmozdulást is a szovjet tankok verték le. Romániában ebben az időszakban két, a kommunista vezetés elleni nagyobb tüntetést kell kiemelnünk. 1977-ben a Zsil-völgyi bányászok, 1987-ben pedig a brassói munkások lázadtak fel a kommunista vezetés ellen. A román pártvezetés (lényegében Nicolae Ceauşescu) mindkét esetben tárgyalásokkal oldotta meg a helyzetet, de az indulatok lecsillapodása után mindig letartóztatta a tüntetések vezéralakjait. A kommunistaellenes tüntetések, megmozdulások sorozata világosan jelzi, hogy sok országban a kommunista pártok hatalmát gyakran fegyverrel tartották fenn.

Az emberek többsége pedig számos esetben ha nem is a teljes változást, de a reformokat, változtatásokat mindenképpen igényelte.