Hány szelet kenyér a napi fejadag?

A múzeumokban vannak olyan tárgyak, amelyek eleve az örökkévalóság számára készültek, vagyis azzal a szándékkal, hogy az újabb és újabb generációk is lássák és megőrizzék. Ilyen például Sevastia Mureșianu portréja, amelyről az előző lapszámunkban írtam. Láthatunk azonban olyan tárgyakat is, amelyek a használatuk idején annyira elterjedtek, hétköznapiak és széles körben szükségesek voltak, hogy az embereknek eszükbe sem jutott megtartani az utókor számára. Ráadásul ha használatukhoz még valamiféle rossz érzés is kapcsolódott, az égvilágon senki nem akarta őrizgetni. Ilyen esetben rendszerint utólag derül ki, hogy egyik-másik tárgy mégiscsak nagyon fontos, mert egy bizonyos történelmi kornak a jellemzője, és rengeteg emlék, történet fűződik hozzá. Ebből kiindulva, a múzeumokban dolgozó szakemberek – például a történészek – mindent megtesznek, hogy felkutassanak egy-egy ilyen elfelejtett tárgyat, és bemutassák a közönségnek.

Mondok erre egy példát a közelmúltból. Emlékszel, hogy a koronavírus-járvány idején egy darabig kötelező volt maszkot viselni? És arra, hogy néhány hétig csak nyilatkozattal szabadott elhagyni az otthonunkat? A maszkokat megvásároltuk, használtuk, majd el is dobtuk. A nyilatkozatokat megírtuk, szükség esetén bemutattuk, majd szintén eldobtuk. Ha azonban évek múltán valaki szeretné elmesélni, hogy milyenek voltak a hétköznapok a karantén idején, esetleg egy kiállítást is rendezne erről, ezek a tárgyak és dokumentumok nagyon érdekesek és értékesek lennének!

Previous Next

Kenyérjegyek A kommunizmus emlékeinek múzeumában, Brassóban. Fotó: Ladó Ágota, I.

Januári tárgyunkkal nagyon hasonló a helyzet: ez ugyanis egy, a kenyérvásárláshoz szükséges ételjegy 1989-ből, vagyis a rendszerváltás előttről, a szocialista állam idejéből. Ha idősebb családtagjaidnak, tanáraidnak, ismerőseidnek megmutatod a képet, valószínűleg sokan a fejükhöz kapnak, mert rögtön eszükbe jutnak az emlékek, amelyek legtöbbször nem kellemesek.

Ma már nehezebb elképzelni – főleg így, a kiadós ünnepi ebédek és vacsorák után –, hogy körülbelül negyven évvel ezelőtt, az 1980-as években Románia lakosságának legnagyobb része valósággal éhezett. Az ország vezetője, Nicolae Ceaușescu ugyanis elhatározta, hogy belátható időn belül törleszti az állam adósságát, az ehhez szükséges megtakarításokat pedig úgy biztosította, hogy az embereken spórolt: szinte mindent megvont tőlük, csak annyi élelmiszerhez juthattak hozzá, amennyivel éppen túlélték a mindennapokat.

Ez az intézkedés a gyakorlatban úgy valósult meg, hogy Ceaușescu utasítására a központi hivatalok a különböző élelmiszerek esetében fejadagokat állapítottak meg, vagyis meghatározták, hogy egy személy legfeljebb mennyi kenyeret, húst, tejet, vajat, tojást, olajat, cukrot stb. vásárolhat. Azért, hogy ezeket az előírásokat mindenki biztosan betartja, és senki se kapjon még egy fikarcnyival sem többet a megengedettnél, bevezették a jegyrendszert. Az élelmiszerjegyen, így például a kenyérjegyen szerepelt, hogy tulajdonosa milyen mennyiség (családfő esetén hány adag) megvásárlására jogosult, illetve követni lehetett rajta, hogy az illető személy az adott hónapban melyik napokon kapta már meg a fejadagját, és mikor mehet újra vásárolni.

Az emberek nem fogadták jól a megszorításokat. Ez nem csoda, hiszen azok semmi jóval nem kecsegtettek! Hogy álcázzák a kialakult élelmiszer-válságot, Ceaușescu személyes orvosa, Iulian Mincu tudományosan is megmagyarázta, hogy minden a legnagyobb rendben van, hiszen egy felnőtt ember számára egyébként sem egészséges napi 3000 kalóriánál többet fogyasztani.

Az élelmiszer-adagokat folyamatosan csökkentették, ez pedig oda vezetett, hogy 1984-ben az embereknek például már csak évi 39 kilogramm hús és 78 liter tej megvásárlásához volt joguk. Ha visszaosztjuk, kiderül, hogy ez naponta kb. 100 gramm húst (ez kevesebb, mint egy alsó csirkecomb súlya) és 2 deci tejet (kevesebb, mint egy bögre) jelentett. Napjainkban sokan olyan étrendet alakítanak ki maguknak, hogy még ennyi állati eredetű táplálékot sem fogyasztanak, de fontos hangsúlyozni, hogy erről ma már dönthetnek, illetve hozzáférnek olyan alapanyagokhoz, amelyekkel helyettesíthetik a húst és a tejtermékeket. Az 1980-as években ez fel sem merült! A legnagyobb probléma pedig nem is a fejadagok megállapítása volt, hanem az, hogy az emberek gyakran még a kiszabott mennyiségekhez sem tudtak hozzájutni.

Andrei Pandele: Bukarest, 1982. Sorbanállás cukorért. A kép forrása: https://maimanohaz.blog.hu

Az élelmiszerboltok többnyire kongtak az ürességtől, jobb esetben a polcokon volt például savanyúság, mustár vagy keksz. Bármennyire éhes is legyen azonban az ember, mégsem ehet egyfolytában ecetes céklát, ha mellette soha nincsen semmi más!

Mindenki csak a lakónegyedéhez tartozó üzletben vásárolhatott, ha pedig egyik vagy másik boltba végre áru érkezett, az emberek sorban álltak, hogy ők is vásárolhassanak abból, de ez sajnos gyakran mégsem sikerült: a portéka elfogyott, mielőtt sorra kerültek volna. Az órákig, fél napokig tartó sorbaállás a hétköznapok része lett. Megtörtént, hogy bizonyos munkahelyeken hosszabb ideig akadozott vagy teljesen le is állt a munka, ha a közeli üzletbe áru érkezett, és az alkalmazottak többsége beállt a sorba, hogy ételhez jusson. Előfordult, hogy az emberek felkeltek éjszaka, letették a bevásárlótáskájukat a bolt elé abban a reményben, hogy ők lesznek az elsők, ha reggel esetleg érkezik valami. A táskák az éjszaka folyamán szépen felsorakoztak, majd reggel, amikor beindult az élet, az embereknek nem volt más dolguk, mint hogy beálljanak arra a helyre, amit a táskájuk foglalt nekik a sorban. A várakozás azonban nem volt mindig békés. A kiéheztetett lakosok nem ritkán tolongtak, veszekedtek, akár össze is verekedtek a nagy feszültségben.

Ha bárhol sor volt, az emberek ösztönösen beálltak, még akkor is, ha fogalmuk sem volt, hogy éppen mit osztanak. Általában mindenkinél volt egy szatyor ilyen esetekre, hátha váratlanul kerül valami. Az erre a célra előkészített műanyag zacskókat úgy is nevezték románul, hogy „ppc”, vagyis „poate pică ceva” (kb.: hátha szottyan valami). Az is előfordult, hogy valaki – csak azért, mert egyszer éppen szabadon lehetett hozzájutni – olyasmit vásárolt nagy mennyiségben, amit nem is szeretett (például csirkebelsőséget), vagy olyasmit, amit nem tudott megfelelően tárolni (például vajat), ezért az elromlott.

Szörnyű, szinte elképzelhetetlen, hogy mit hoz ki az emberekből az éhezés!

Én már a forradalom után születtem, úgyhogy a fentiek nem a személyes emlékeim. Ezeket részben a családomtól hallottam, részben olvastam, például a Și eu am trăit în comunism (Én is éltem a kommunizmusban) című könyvben, amelyet Ioana Pârvulescu szerkesztett.

Kérdezd meg családtagjaidat, ismerőseidet, hogy vannak-e emlékeik az éhségről, sorbaállásról az 1980-as évekből! Kérd meg, hogy meséljenek, ha ez nem túl felkavaró számukra.

Ezt a tárgyat a brassói Muzeul Amintirilor din Comunism (A kommunizmus emlékeinek múzeuma) őrzi. A cikk írása idején értesültem róla, hogy az intézmény hamarosan új helyre költözik. Az újranyitásig azonban érdemes böngészni a honlapját: https://madc.ro/. Itt sok érdekes interjút találsz románul nemcsak a szocializmusról, de arról is (https://www.muzeulmemoriei.ro/interviuri/). Ha pedig megnéznéd egy egykori gyergyói élelmiszerüzlet kirakatát, ide kattints: https://gyergyoidia.ro/archivum/tartos-elelmiszerek-uzletenek-kirakata