Az 1500-as évek Hollandiájában élt egy Pieter Brueghel nevű festő, aki egyetlen vásznon megörökítette a korabeli gyermekjátékokat. A festményt szemlélve meglepetéssel fedezhetjük fel, hogy a legtöbb játék ismerős, ugyanazt, ugyanúgy játszottuk még pár évtizede, de talán játsszák ma is, mint Hollandiában fél évezreddel ezelőtt. Néha azonban új játékok kitalálása jelenti a legnagyobb mókát, vagy különböző, untig ismert játékok kombinálása, átalakítása.

Ilyen furcsa játékokról lesz szó a továbbiakban, ahogyan azokat a 19., illetve a 20. század végén játszották. A két elbeszélő ez esetben Andrè Gide Nobel-díjas francia, valamint Mircea Cărtărescu (Nobel-díjra esélyes) kortárs román író.

Gide legutolsó írásából ollóztuk ki az alábbi részletet. A kilencvenes éveit taposó író örömmel emlékezik vissza benne gyermekkorának különös játékaira, és nem tulajdonít nekik kisebb jelentőséget, mint életpályája irodalmi vagy politikai eseményeinek.

Nagybátyám öt gyermeke közül a két jóval kisebb fiú soha nem vett részt a játékainkban, és nem emlékszem, hogy részt vettek volna azon a kis szertartáson, amit most el fogok mesélni, és melyen én is csak egyetlenegyszer voltam jelen. Mindez egy mosókonyha padlásán zajlott, a földszinten található konyha szomszédságában. Ez a padlás felülről kapta a fényt és a levegőt. Egy alacsony ajtón át lehetett oda bejutni. Olyan volt, mint egy kis belső udvar, háromemeletnyi falakkal körülvéve, védetten a kíváncsi tekintetektől. Azt hiszem soha nem tettem be a lábam oda, sőt, talán nem is tudtam róla addig a napig, amíg engem is be nem avattak.  Bizonyára komoly hagyományai voltak, minden egy kész rítus szerint zajlott. A három unokahúgom és Waddington kisasszony valami kendőfélét terített a fejére. Libasorban, nagyon lassan, nagyon kimért lépésekkel körbejártak az udvaron, és amikor az utolsóelőtti és a legelső egy magasságba ért (úgy volt megrendezve, mint egy balettelőadás), mindkettőjük levette a kendőt, tettek egy lépést egymás felé, és egyszerre mondták nagyon ünnepélyes hangon és a lehető legnagyobb komolysággal ezt a mondatot: „Signora Velcha, befejezte már végre?”, amire nem volt válasz. Rövid, feszült csend követte ezt, majd a menet folytatta útját, amíg az utolsó és a második szembekerült egymással, megismételve a figurát. „Nem! Hagyjatok engem. Félek, hogy belezavarodom. Soha nem fogom megtanulni ezt a játékot.”, tiltakoztam kézzel-lábbal. De Valentine hajthatatlan maradt: „Dehogynem, ezt tudnod kell. Itt az ideje, hogy megtanuld.”

(Andrè Gide: Úgy legyen / Ainsi soit-il. Nagyvilág, 2002/7–8. Szőcs Imre fordítása)

A következő részlet már egy novellából származik, amelynek a címe: Dilingó (Mendebilul), és amely Mircea Cărtărescu talán egyik legismertebb írása. Kitalált történet tehát, de érezni, hogy az író fantáziája bőségesen táplálkozik a bukaresti tömbháznegyedben eltöltött gyermekévek élményeiből. Olyan játékot mesél el benne, amelyet a gyermekek maguk találtak ki, már meglévő játékok elemeinek felhasználásával.

Nem tudom, melyikünk találta ki később a boszorkannak elnevezett játékot, de éveken át nem tudtunk betelni vele, még nyolcadikos koromban is játszottuk. Szelídebb játékok keveréke volt: a rabló-pandúré, a héja-és-galamboké, az ipics-apacsé. Kezdetben egyetlen boszorkan volt csak, kiszámolósdival jelöltük ki. Egyedül ő hordott álarcot meg egy lehántott vesszőt a kezében. Arccal a falnak fordulva számolt, aztán berohant az árkokba áldozatokért. Az árokból ki lehetett jönni, de nem lehetett elrejtőzni a lépcsőházban, vagy átugorni a kerítésen a malomudvarba. A boszorkan a bűzös gödrökben vadászott ránk, s amikor sikerült megérintenie valakit a vesszejével, borzasztó üvöltést hallatott. Az áldozatnak meg kellett állnia, mintha megbénult volna. A boszorkan kézen fogva vonszolta a fészekig, ott aztán kellő számú „barackot” nyomott a fejére, s az így megkeresztelt fogoly maga is boszorkan lett. Maszkot öltött, és folytatódott az üldözés. Alkonyatra, amikor a hatalmas malomtornyok felett a még mindig kék égen üvegesen megcsillantak az első csillagok, általában egyetlen túlélő maradt, és az egész boszorkan-falka őt üldözte baljós bömböléssel. A lakók elborzadva várták ezt a pillanatot, krumplival, sárgarépával dobáltak meg az erkélyekről, a takarítónők seprűt ragadva rohantak ki, de mindhiába. A boszorkanok nem csitultak, amíg el nem kapták az utolsó áldozatot, valamelyik kisfiút, aki, látva, hogy vastagodik a tréfa, igazán megrémült. Éjszaka mindenki megrémült, ha szembetalálta magát egy boszorkannal, hát még egy egész falkával! Az utolsónak foglyul ejtett fiút bevonszolták az első lépcsőházba, ott ijesztő képeket vágva körülvették, és úgy tettek, mintha le akarnák nyelni, mígnem megérkeztek a felháborodott anyukák, és hazacipeltek minket.

(Mircea Cărtărescu: Dilingó / Mendebilul. Jelenkor, Pécs, 1997. Csiki László fordítása)

Megjelent a Cimbora 2015/2-es számában