László Noémi: A cipő
László Noémi
A cipő
Rettenetes problémaforrás.
Fiam, neked hogy nő a lábad, alig
tudom követni. Nem mondom,
formás, de két hónapja kaptál új
cipőt, lehetetlen, hogy már kinőtted!
Szerintem elkelne egy focizás elleni
védőoltás, akkor a cipő sem
lyukadna ki. Csukáid árából,
fiam, egy kisebb óvodát el tudnánk
tartani. Légy szíves, kímélj meg
a részletektől, nem is akarom
hallani, mi történt. De ne mondd,
hogy kinőtted. Én sem csinálok
bolondot belőled, úgyhogy
uralkodj magadon te is.
Ne követelőzz, nem vagy már
napközis, kapsz majd cipőt,
ha itt az ideje. Addig is
inkább olvass egy kicsit és
gondolkozz azon, mi a manót
műveltél két hónap alatt vele.
Bizony mondom néktek, nagy
bökkenő az ember cipeje!
Forrás: pim.hu
A választott vers keretes szerkezetű monológ, amelyet az egyik szülő (feltételezésünk szerint az anya) „ad elő” zsörtölődő hangnemben. A szülői dorgálás aktuális oka a focizásban idő előtt elnyűtt cipő, a kamaszkor egyik „rettenetes probléma forrása”. Korántsem egyedi esettel van dolgunk, ilyesmi a legtöbb kamasszal megtörténik, azonban a versmonológ sajátos megoldásaival sikerül a költőnek ezt az általános jelenséget személyessé tennie. A másik személyhez („fiam”) intézett bizalmas megszólítások fokozatosan egyénivé minősítik a verstémát. A szabadvers és a rá jellemző sorátvitelek (enjambement-ok) tökéletesen érzékeltetik velünk a monológon belüli hangulati hullámzást, a felfokozott érzelmi állapotot. Az anya szinte egyszeri lélegzetvételre elmondott panasza nevelő szándékú is, kiérezhető belőle a szülői szeretet, az a féltő törődés, amelyet József Attila megfogalmazásában így ismerünk: „érted haragszom, nem ellened”. A monológot keretbe fogó versnyitó („Rettenetes problémaforrás”) és verszáró („Bizony mondom néktek, nagy / bökkenő az ember cipeje!”) megállapítások az anyáétól eltérő hangnemükkel más poétikai funkciót töltenek be a versben. Olvasatunkban kétféleképpen is értelmezhetők: szerzői megállapításként az első mondat olyan kiinduló tétel, amelynek a kifejtése maga a monológ, összegezése a verszárlat. Ez a változat azt érzékelteti, hogy az édesanya banális, mindennapi esetet tekint „rettenetes” problémának. Ezt a paradoxont az utolsó két sor ünnepélyes, emelkedett szóhasználatával érzékelteti a költő. Másik feltételezésünk szerint a verskeret tulajdonképpen magának a megdorgált gyermeknek a gondolatait, véleményét tartalmazza, aki cinikusan viszonyul az édesanyai aggodalmakhoz, illetve intelmekhez, és hangos monológjára a maga belső monológjával válaszol. Az effajta cinizmus nem idegen a kamaszkortól, és kikövetkeztethető a versbeli üzenete is: mondhat bármit az édesanya, továbbra is megmarad a „rettenetes problémaforrás.” Bármelyik változatot is fogadjuk el, érvényesül a verskeret retorikai-poétikai funkciója: egyrészt határt szab, keretet ad a végtelennek tűnő panaszáradatnak, másrészt hitelessé teszi a költői közlést, és kötöttségével ellensúlyozza a szabadvers „határtalanságát”.
Muhi Sándor
A Cipő című tárlat ürügyén
Vincent van Gogh: Parasztcipők • olajfestmény, 1886 • Forrás: www.metmuseum.org
Egy kis fantáziával elképzelhető, mekkora bátorság, újító erő volt szükséges ahhoz a 19. század nyolcvanas éveiben, hogy Vincent van Gogh az elnyűtt, agyontaposott bakancsot festői témává avassa. A kor szelleme, az egyszerű polgári tárgyak, témák kiemelésének divatja is elősegíthette mindezt az impresszionizmus, posztimpresszionizmus korában, de a művész sokkal többet tett a rendhagyó témaválasztás mesteri szintű megjelenítésénél. Ő alkotásaiban különös érzékenységgel, empátiával emberi érzéseket volt képes kölcsönözni a tárgyaknak; a nádfonatú széknek, az auvers-i kápolnának vagy akár egy pár sietősen ledobott, sáros bakancsnak is. Olasz Sándor írta 2004-ben, a Tiszatáj folyóiratban, Schréner Mihály művészete kapcsán: „A cipő is ember, miként van Gogh bakancsai is azok.” Innen már csak egy lépés a művészettörténet évezredeihez képest a 20. század ötvenes éveiben, Európában született, az amerikai művészek által felkarolt, dadaista és szürrealista gyökerű, pop artnak nevezett képzőművészeti irányzat, amely lényegében valóságos tárgyakat vesz át a közvetlen környezetből, és ezeket gyakran eredeti rendeltetésüktől eltérő helyen, konstrukciókban alkalmazza.
Nagy valószínűséggel a meglepetés erejével hatott a hagyományos képzőművészeti kifejezésmódhoz szokott látogató számára a 2010 márciusában Sepsiszentgyörgyön rendezett, nemes egyszerűséggel a Cipő címet viselő tárlat. Ezen tizennyolc meghívott képzőművész a lábbelik kapcsán főként valós tárgyakból komponált ötletes, rendhagyó, a ma emberének üzenő képzettársításaival szembesülhetett a látogató.
A tévhittel ellentétben a polgárpukkasztás kora lejárt, főleg azokban a régiókban nincs létjogosultsága, amelyekben a polgárság ki sem alakulhatott. A fentiekhez hasonló játékos kezdeményezések lényegében azt közvetítik kortársainknak, hogy a kommunikáció általában, és ezen belül a művészi üzenet módja az utóbbi évtizedekben gyökeresen átalakult. Egyre inkább háttérbe szorul a hagyományos ábrázolás – amelynek lehetőségeit elődeink messzemenően és a legmagasabb szinten kihasználták, kamatoztatták, közkinccsé tették –, napjainkban lassacskán a meghökkentéssel, meglepő képzettársításokkal fűszerezett képi üzenetek korát éljük.
Tévedés lenne azt hinni, hogy ehhez a közlésmódhoz nincs szükség rajztudásra, a kompozíció, a technikák, a művészettörténet alapos ismeretére. Meggyőző erejű, egyedi alkotás a fentiek nélkül ma sem jöhet létre egyetlen műfajban sem, hiszen csak azt tagadhatjuk hitelesen, amit átfogóan, alaposan ismerünk, és aminek a korszerűtlenségéről, anakronizmusáról személyes tapasztalatok győztek meg.
