Korai őseink asztala – akárcsak évszázadokon át a pásztoroké vagy napjainkban a természetjáróké – a puszta föld volt. Az étkezést később kőasztalok (lapos kövek) vagy fatuskók könnyítették meg, amelyekre az edényeket helyezték. (Egy francia utazó 1700 körül számolt be arról, hogy egy osztrák faluban vendéglátói „a földön ültek, aztán asztalt fektettek terítő, szalvéta, villa vagy kanál nélkül, és ujjaikkal ettek”.)

A románkori asztal többnyire deszkákból ácsolt lap volt, amelyet bakokra – általában X alakban összeerősített állványokra – helyeztek. A 9-10. századtól használt, könnyen felállítható, majd szétbontható és félretehető asztalokat csak a lakomák idejére állították össze. Étkezés után kivitték a teremből az edényeket, a maradékokat és az asztalt (szó szerint „asztalt bontottak”), helyet biztosítva a táncolni, beszélgetni kívánók számára. A későbbi, díszesen faragott, gótikus, majd reneszánsz asztalokat már főhely illette a lakásokban.

A magyar falvakban helyenként a honfoglalás korától a múlt század elejéig használtak malomkő asztalokat (tuskókra helyezett malomköveket), illetve asztalszéket (evőszéket), amely eredetileg alacsony szék volt, közepén lyukkal vagy bemélyedéssel a bogrács, vasfazék vagy tál számára. A nagyobb méretű, X-lábú (bakos) asztalokat csak ünnepnapokon vitték be a házba, és akkor ettek róla (hosszú időn át kizárólag a férfiak).

Az ókori görög és római lakomákon a legelőkelőbb férfiak is terítetlen asztalokról ettek-ittak, abrosz (asztalruha, asztalterítő, asztalfedél) csak az első évezred végén került az asztalokra. A bakokra helyezett asztallapokat általában több, kéztörlésre szolgáló abrosszal fedték le, néha az asztalok szélére is helyeztek kéztörlőket.

Pompeji taverna falfelirata – Hej, fiú, (…) szalvétákat is adj, de arra vigyázz – bizonyítja, hogy az ókori éttermekben és borozókban már használtak asztalkendőt (amit, a szövegből ítélve, a vendégek néha el is tulajdonítottak). A főúri lakomákon a kéz és a száj megtörlését, illetve az öltözet védelmét szolgáló vászonszalvéták használata csak a 15. század második felétől vált elterjedtté. (Papírszalvéták a 19. század második felétől készültek.)

A magyarok a 12. századtól használt szőttes (később hímzett mintákkal díszített) abroszokkal elsősorban ünnepnapokon (karácsonykor, húsvétkor) vagy lakodalmakkor fedték le asztalaikat, és 16. századi hagyatéki leltárakban már „aztal kezkeneotzke” is szerepel. A hétköznapi „viselőabroszok” használata a múlt században vált általánossá, „székruhát” elsősorban Erdélyben terítettek az asztalszékekre.
Czuczor Gergely Jedlik Ányosnak 1849-ben, a várbörtönből írt (alcímünkben idézett) levele bizonyítja, hogy az „asztalruha” még a 19. században is a megőrzésre kiemelten méltó értékek közé tartozott.

A középkori főúri lakomák szertartásrendje és asztalterítési szokásai egy 13. században élt szerzetes leírásából ismertek. Először az étkezőasztalokat állították fel, majd a székeket, amelyeken a résztvevők – a kötelező kézmosás után – rangjuknak megfelelő sorrendben helyezkedtek el. A vacsorák nem ritkán tucatnyi (néha kéttucatnyi) fogásból álltak. A terített asztalokon a reneszánsz korától már kanalak várták az érkezőket (saját kését mindenki maga vitte, övére akasztva).

Az akkoriban igen értékes sót egyetlen díszes sótartóban, a fűszereket, olajat, ecetet pedig fedeles fűszertartókban, palackokban helyezték az asztalokra. A várak urát és családját, illetve az előkelő vendégeket többnyire ezüsttányér, ezüst evőeszköz és üvegpohár illette meg, az alacsonyabb rangúak szögletes vagy kerek óntányért, ónkupát kaptak.
Az összehangolt porcelán étkészletek a 17. században jelentek meg, akkor vált szokássá a tányérváltás, és akkor lett az evőeszközkészlet állandó része a nemesi asztalokon a villa és a kés. A következő századok szakácskönyvei már terítési ajánlatokat is tartalmaztak, és az asztalokat porcelánfigurák, vázák, gyümölcsös kosarak, karos gyertyatartók is ékesítették.

Az 1700-as évektől a cserépedényeket porcelán tálak és tányérok váltották fel, és a 19. századtól már a polgári és a parasztcsaládokban is fajansz vagy porcelán étkészlet került az asztalokra.

A kulturált étkezés szabályai évszázadok során alakultak ki. Az asztali illem régi követelményei közül néhány megmosolyogtató, a legalapvetőbbek azonban az ókortól napjainkig érvényesek.

Egy 7. századi utasítás szerint: elégedj meg azzal, ami jutott, és ne bámuld a veled együtt étkezőket. Egy 13. századi illemkódex azt tanácsolja: ne faljuk az ételt, akár egy disznó, ne böffentsünk, ne csámcsogjunk, az asztalnál ne vakarózzunk. Megjegyzi, hogy sok ember visszateszi a lerágott csontot a tányérra, holott a csont eltüntetésének helyes módja a földre hajítás, és elítéli az orrok asztalterítőbe vagy tenyérbe fújását. II. Henrik angol király udvari költője arra is figyelmeztet A civilizált ember könyvében, hogy: mások előtt az alfeled ne adjon ki titkos szelet.

A 17. században udvarmester szólította fel az osztrák főhercegi lakomák vendégeit, hogy ne nyúljanak kézzel a tálba, ne hajigálják a csontokat a hátuk mögé, ne szopják le az ujjukat, és ne köpjenek a tányérba. II. Katalin cárnő a 18. században tiltotta meg az asszonyoknak, hogy szájukat nyilvános helyen az ivópohárba öblítsék, a főuraknak pedig, hogy feleségeiket nyilvánosan ütlegeljék.
Napjaink asztali etikettje (többek közt) megköveteli, hogy étkezés közben ne könyököljünk az asztalra, ne hadonásszunk az evőeszközökkel, ne vegyük a kést a szánkba, ne harapjuk a kenyeret, ne beszéljünk tele szájjal és ne nyúljunk át asztalszomszédaink előtt.

Megjelent a 2019/8-as Cimborában