A hagyaték feldolgozása és kiadása egyre árnyaltabbá teszi a róla kialakuló képünket, egy olyan sokoldalú, nagyhatású költőt állít elénk, aki az egészet keresve, szinte mindent megpróbált a fehér papíron, a játéktól eljutott a pusztulásig, s akinek költészete nem viseli el a vulgár irodalomtörténet leegyszerűsítéseit. Mert bizony próbálták Ők még életében filoszi skatulyákba begyömöszölni, ha emlékezetünk nem csal, költészetének megtor panásáról is szövegeltek némelyek, akik a költők fejlődését úgy képzelték el, mint a sokoldalúan fejlett szocializmusét. Épp Szilágyi Domokos életműve bizonyítja, hogy az igaz költők átlépnek mindenféle korlátokon, al kotásainak még a töredékei is egységet alkotnak, túlnőnek a hétköznapi leegyszerűsítéseken. E legutóbbi kötet (Szilágyi Domokos Élnem adjatok c. kötete 1990-ben jelent meg, Ferences István szövege pedig a Cimbora 1991/2-es számában – szerk. megj.), amelynek anyagát neves kritikusunk, Kántor Lajos gyűjtötte és szerkesztette, ezt bizonyítja, a sokarcú, sok húron játszó, az irodalomnak szinte valamennyi műfajában ott honos Szilágyi Domokossal is mertet meg. Komoly volt ő, nagy fájdalmak hordozója és megírója, de a nagy izzású, hatalmas izzású versei mellett írt ő bökverset, paródiát, gyermekverseket, karcolatokat, novellákat, iro dalmi tanulmányokat, és fordított a román és az angol irodalom legjobbjaitól. Tudott nevetni, és nevettetni, volt gúnyos, gyilkosan ironizáló másokkal, de önmagával szemben is. Ne higgye viszont senki, hogy játékai, amolyan melléktermékei voltak költészetének. Ő a játékot is a legkomolyabban művelte, a legigényesebben, mögötte felsejlik a szen vedés, a minden ízében megszenvedett élet fájdalmas fintora.
„Élnem adjatok, mielőtt elmegyek!/ Nem szabad pucérul látnom a földet/..../ Hiszen még nem is szerettelek!" – írja a kötet címadó versében, amelyben az egyén fájdalmai a közösség, az emberiség egyetemes fájdalmaivá tágulnak. Igen, Szilágyi Domokosnak nemcsak önmaga fájt, hanem megszenvedte ő ezt az egész tökéletlen világot ezt az aláaknázott sártekét. Kor társa volt minden elmúlt és eljövendő szenvedésnek, bánatnak, boldogtalanságnak. Talán a boldogságnak is olykor-olykor. Költészete így tágult a legembersza básúbbá, a lehető legegyetemesebbé, vált a háború utáni romániai magyar irodalom – tehát az összmagyar irodalomnak is – legnagyobb hatású lírájává.
A Cimbora olvasóinak az Élnem adjatok című Szilágyi Domokos könyvből különösen a gyermekversekre, a Kerítsük sorját a csodáknak című fejezetre hívnám fel a figyelmét. Bizony, külön kötetet is megérdemeltek volna ezek a versek, és ránk férne az 1976-ban kiadott Pimpimpáré (vers és muzsika gyermekeknek) az újbóli kiadása is. Ezt Vermesy Péter zeneszerzővel közösen írta, és egész szellemi életünk ritkaságai, különleges értékei között van helye. Végeze tül, olvasóink figyelmét a kötet záró Kismonográfiára hívnám fel. Arany Jánosról ír ebben a tanulmányban, olyan szellemesen, olyan mély beleérzéssel, ahogyan csak egy nagy költő érthet meg egy nagy költőt. Ti, akik már tanuljátok Arany Jánost az iskolában, próbáljátok meg Szilágyi Domokoson keresztül is megtanulni őt.
„Amennyit parlag hevertem" – kezdődik egyik töredékverse, amelyet halálának évében, a fáj dalmak súlya alatt írt. Keserű egy vers ez, de ez a legutóbbi Szilágyi Domokos kötet is azt bizonyítja, hogy nem hevert parlagon. Az ember heverhetett, az alkotó, a költő nem. Rövidre szabott életében a legtöbbel, a költészet csodáival ajándékozott meg minket, túlélőit, hálátlan utókorát.
Megjelent a Cimbora 1991/2-es számában