Hogyan olvasnak felnőttek ifjúsági irodalmat? (1.)

Szinte véletlenül bukkantunk rá Ursula Poznanski Erebos című regényére, és mióta elolvastuk, mindenkinek ajánljuk, aki izgalmas kortárs ifjúsági regényt olvasna. Kiderült, hogy az osztrák szerző több díjat is nyert, de aki rászánja magát, ne számítson mély, elgondolkodtató szövegre. Az Erebos nagyon egyszerű nyelvezetű, a történetre kiélezett, leginkább a krimi műfajába sorolható regény.
A történet főhőse egy kamasz srác, Nick, akinek van néhány barátja, de alapjáraton visszahúzódó, enyhén játékfüggő. Osztálytársait és iskolatársait egy új számítógépes játék tartja lázban. A szigorú szabályok miatt a résztvevők nem beszélhetnek a játékról, ettől rendkívül rejtélyes. Az Erebos-játék megszerzése, megfejtése nagy kihívást jelent Nick számára, és szinte észre sem veszi, hogyan szippantja magába őt is ez a virtuális világ, ahol izgalmas kalandokban van része. Igen ám, de elveszíti virtuális életét, kiesik a játékból, és lassan rádöbben, hogy a játék, illetve a mögötte álló mesterséges intelligencia átvette az uralmat nemcsak felette, hanem az egész iskola felett.

 Barátaiban szövetségesekre lel, és együtt fejtik meg az Erebos rejtélyét. Éjszakánként a hálózatban erősítik virtuális személyazonosságukat, próbálják megfejteni, kik rejtőzhetnek a játékbeli lények mögött, és keresik a magyarázatokat a játékban rájuk kényszerített feladatokra. Nappal az iskolában és London utcáin nyomoznak, hogy kiderítsék, ki, miért és hogyan volt képes ezt a nagyon veszélyes játékot elindítani. Természetesen segítőkre lelnek, náluk alig idősebb, jófej hackerekre. Egy szinte naiv szerelmi történet is szövődik a kalandok során, végül, az izgalmasabbnál izgalmasabb fordulatok után, a gyermekek nyomozása sikerrel jár, és megoldják a rejtélyt.

Nem, nem árulhatom el, mi lesz a vége, de úgy érzem, hogy elolvashatják azok a kamaszok is, akiket még nem szippantott magába a kütyük világa, de azok is, akik az online játékok szemfényvesztő valóságában érzik jól magukat, általuk választott identitás mögött. Nagyon ajánlom a 12–15 éves korosztály szüleinek is: ha ők maguk nem voltak soha szerepjátékfüggők, az Erebosnak köszönhetően talán egy kicsit jobban megértik, mitől jó ez egyeseknek. Ja, és büszkén tündökölhetnek csemetéik előtt, hogy csuklóból tudják a választ arra, hogy mi az ICQ vagy a DevianArt.

 

Bevallom, van egy kis bajom a kortárs ifjúsági irodalom egy elég nagy szeletével. Azokkal a szövegekkel, amelyekben hátrányos helyzetű vagy diszfunkcionális családból származó szereplők csetlenek-botlanak, és a végére is csak annyit tud meg az olvasó, hogy az élet néha nagyon gáz, de azért ők, a nagybetűs Mások is emberek. Nem az érzékenyítéssel van baj, nem azzal, ami egy kicsit felnyitja az ember szemét, kilendíti az örökös szelfi-üzemmódból. Hanem azzal, hogy sokszor még a viszonylag jól megírt szövegekből is arasznyira kilóg a didaktikai lóláb, alig lehet tőle lapozni.
Így aztán kellő gyanakvással vettem kézbe Mészöly Ágnes Szabadlábon című regényét, amelynek a hátlapján nagy nyomtatott betűkkel ott áll a felirat, hogy ROAD MOVIE – KEREKESSZÉKBEN. Aztán meg úgy olvastam, mint kamaszkoromban az indiánregényeket meg detektívtörténeteket. Nem tudtam letenni, egyszerűen nem volt szívem otthagyni Danit, a tizenhat éves, kerekesszékes srácot valamelyik európai város ismeretlen terén vagy egy autópálya melletti benzinkútnál. Úgy éreztem, cserbenhagyás volna.
Mert Dani egy kisebb iskolai botrány és egy, az anyjával való kemény vita után megszökött otthonról, és útban van Barcelona felé megnézni egy focimeccset. Két hétig, egyedül, hiányos német-, nem létező francia-, de penge angoltudással, egy gitárral (amelyet hamar ellopnak tőle), pénz nélkül, és – hogy ne lehessen lenyomozni – gyakorlatilag telefon nélkül, tolókocsihoz kötve hasít keresztül a kontinensen.
A focimeccs csak látszólag az utazás célja, az igazi ego-trip belül zajlik, és Daninak nemcsak azt kell megtanulnia, hogy ki ő igazából, de meg kell tanulnia megérteni, elfogadni másokat is. Ami a kerekesszékben ülőnek sem könnyebb, mint másnak.
Dani útközben rengeteg furcsa, de nagyon jófej emberrel találkozik, müncheni csavargókkal, párizsi deszkásokkal, amszterdami örömlánnyal, francia sofőrrel és kutatóval, zöldségfuvarozó nyugdíjassal, magyar stoppos lányokkal és japán kódfejtővel. Sokan segítenek neki, és bár mindegyre sz-(azaz szánalom) faktorról beszél, voltaképpen sehol sem szánalomból állnak mellé. Segítenek, mert alapvetően jó emberek, és mert értékelik a bátorságát, a gitártudását, a nyíltságát, az őszinteségét. És persze a felnőttek szájából az is sokszor elhangzik, hogy ha az ő gyerekük tenne ilyet, mekkora atyai pofont utalnának ki érte.
Mert (és ez az, ami leginkább megfogott a regényben) Dani úgy járja végig sértetlenül, gyakorlatilag kézről kézre adva Európát, és járja ki közben a kölcsönös elfogadás magasiskoláját, hogy közben mindvégig ott van körülötte, érintésközelben a veszély. Amit a magányos, munka- és úszásmániás pesti nyomozó érez, miközben hosszú órákon, napokon át azon dolgozik, hogy a Dani-ügy ne legyen „egy újabb kudarc, egy újabb fénykép a tejesdoboz oldalán, egy újabb magasba szálló lámpás az elveszett gyermekek éjszakáján”.