Tóth Krisztina könyvében három, egymástól függetlenül is értelmezhető mesefüzér olvasható, amelyek egy narratív szálra épülnek. A teknő, Az emlékező forrás és Az erdei emberek című részekből összeálló történet mitikus világba varázsol, aminek a mélyén olyan valóság húzódik, amit emberek ma is megélnek. Nem könnyed varázsmese ez, hanem olyan történet, ami egyszerre hord magában emberi sorsokat, és mutat meg egy számunkra idegen látásmódot.

Erős kezdéssel indít a mese, ami a nincstelenség közepébe vezet: „Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy cigány asszony, aki az emberével lakott kint az erdőn. Nem volt semmijük, még házuk sem.” Amikor a mesét 6. osztályosokkal olvastam, kissé visszahőköltek a cigány szón, meglepte őket, hogy ez a mese egy cigány asszonyról és az ő „emberéről” szól. Innen, egy másik világból indul a mese, hogy aztán valami többet tudjunk meg. Egyszerű a mesefüzér nyelvezete, rövid, tömör mondatokban olvassuk, hogyan élt magányosan az erdőn a két ember. Az elbeszélő nem azonosul a szereplőkkel, a mese nyelvezete visz bele az érzésvilágba. Az asszony és az „ember” járják az erdőt, földbe vájt üregben telelnek. Nem ma élnek, nem a mi tudásunk szerint: ők nem tudják például, hogy azért nő az asszony hasa, mert gyermeket vár.

Az asszony háromszor szül, gyermekei mesés lények, a természet szülöttei: az elsőszülött egy éjjel született bagolyfióka, akit el is engednek, amint megszületik: „Az asszony úgy találta, a gyerek nagyon szépen huhog, de nem akart vitatkozni. Fogta, elengedte, az meg fölrepült a tölgyfa legmagasabb ágára, onnan nézett rájuk lefele.” A második gyermek is természeti lény, ezúttal egy kék szemet szül az asszony, az emlékező forrást. Később, ahogy sír az elhagyott kék szem, ez fogja megmutatni az elfelejtett múltat a cigány asszonynak és „emberének”, akik majd így találnak egymásra harmadik gyerekükkel, akit szintén elhagynak. A harmadik gyermek egy kislány, akit úgy hagyott egy teknőben az anyja, hogy meg sem nézte, ezúttal mit szült, inkább elfelejti. A második két mese erről a kislányról szól, az „árokparti teremtményről”, akinek „a szeme nagy volt, mint a bagolynak, és olyan fekete, mint az ördög olajos segge lyuka, de égszínkék, nagy könnycseppek peregtek belőle.” A leírásban és a párbeszédekben használt fogalmazásmód nem köznyelvi, hanem a szereplők világát tükrözi, az ő szókincsüket használja, hogy érzékelhetővé tegye a megmutatott világot. A gyönyörű kislányt, a „titokzatos istencsudáját” előítéletek nélkül veszi megához a család, amely rábukkan, befogadják és megszeretik őt. A beszéd az emberi világ jellemzője, az emberi viszonyok legfontosabb kötőanyaga, de az erdei kislány úgy kötődik a természethez, hogy annak nyelvén beszél: „Némának se lehetett gondolni, hiszen gyönyörű erdei hangokat hallatott, és siketnek se, hiszen utánozta a szél zúgását a mezőkön, utánozta a füvek dúdolását.”

A történet akkor teljesedik ki, amikor a lány, aki nem beszél, bátyja és másik két testvére, a bagoly és az emlékező forrás segítségével rátalál nemzőapjára és szülőanyjára. A lány már emlékszik, és most már beszél is, de az őt felnevelő családját sem hagyja el.

Részlet: „Ők az én szülőanyám és nemzőapám, és ő az én kék szemű forrástestvérem, ő pedig az én kerek szemű bagolytestvérem – sorolta a lány gyönyörűséges emberi beszéddel. – Ti pedig – fordult az apjához és az anyjához – az én drága szüleim vagytok, akik hazahoztatok engem a teknőben, és emberi szavakra tanítottatok.”

Tóth Krisztina mesefüzére a másság és az elfogadás története, a felejtésé és a hazatalálásé, az elhagyásé és az otthonra lelésé, olyan mesevilág ez, ami ez emberi érzések valóságába vezet vissza.

Megjelent a Cimbora 2016/5-ös számában