Az utolsó nikotinistát, egy 126 éves öregembert, aki a nagy vizeken túlról hozta magával a szifiliszt, a grippét és a tubákot a városi tanács nevében nagy üdvök és iszonyú rivalgások között húzták fel a főtéren, gesztenye-, ecet-, dió- és egyéb fák s a hasfájós ég alatt, az Antinikotinista párt tagjainak örömére. Testületileg kivonult városunk, uram; az ebtenyésztők főtanácsa, a bélyeggyűjtők körének képviselői, a tűzoltózenekar, a sorkatonaság, a legényegylet, az iparosotthon, a lánynevelő intézet fehér ruhás növendékei, a csendőrség vasderesen, két apácakolostor, egy szerzetesrend, a szakszervezetek vezérkara, a református dalárda, a postások, a háziasszonyok, a galambászok, a haltenyésztők, a madarászok, az üdvhadsereg itt tanyázó szakasza, az éppen itt nyaraló turisták, iskolások, óvodások, betegek, egészségesek, ifjak és vének – az egész város. A vendéglősök képviseletében mink is ottan feszítettünk a második sorban. Az emberek hurráztak, közben megbeszélték a lencsetermést, az időjárást és a városi színház üdvöskéjének új kalandjait. A hírhedett és kikapós szépség – akit a szakácsnőm csak úgy minősített, hogy kajtár perszóna – a Lovagló Szamaritánushoz ajánlott fogadó egyik szobájában csavarta el egy átutazóban lévő misszionárius fejét, akiről csak későbben derült ki, hogy álpap, és az illegális Nikotinista Párt fizetett ügynöke.

Azután elborult az idő, esni kezdett, s az akasztott öregember holttestét ide-oda himbálta a szomorú szél. Az emberek szétszéledtek. Három napig még itt-ott: utcai beszélgetéseken, kocsmai tereferéken, stadionokban, bálokon szóba került az öreg – de aztán feledésbe merült az ügy. Nem, nem az újabb szenzációk szorították ki, azok száma megbízhatóan fogyott, de az újabb és újabb rendeletek!...

Kezdetüket vették ugyanis az Antinikoninisia Párt reformnak nevezett végtelen – ők úgy nevezték, permanens – forradalmai! A városi rádióadó minden órában két népdal között – a rockot, a diszkózenét és más ilyen muzikális (s a nagy vízen túlról beszivárgott) mételyt eltiltották – közzétette a városi tanács Antinikotinista Kiáltványát, amit már mindenki kívülről tudott, hiszen minden iskolában, tekintet nélkül évfolyamra és világnézetre, rendszeresen s jobb ügyhöz méltó buzgalommal tanítottak, sőt a szemináriumi órák alatt is a híres-neves-nevezetes kiáltvány felolvasása ismétlődött állandóan; ezzel is kezdődtek eme fejtágítók, a résztvevők lelkesedést mímelve, állva hallgatták végig és harsány hangon kórusban ismételték a főbb pontokat

Hát hallottál már ehhez hasonlót, báró úr?

– Mondjuk – vont vállat Münchhausen, és épp fel akart hozni egy példát kalandos életéből amikor éppenséggel az ördögök kergették a végtelen orosz sztyeppékén, s lerázva őket hátaslovát egy vaskereszthez kötve kimerülten arra ébredt, hogy muzsikok között fekszik a földön, s a templomtornyon kétségbeesetten nyerít a kereszthez kötött lova, hiszen közben elolvadt a végtelen orosz hómező. De nem tudott, ismételten nem tudott megszólalni, mert a vendéglős, poharából kortyolva, folytatta a város antinikotinista reformforradalmának zavaros történetét.

A fiatalok, akik a mélabús tornyok városában is hülyén öltözködtek, s hol vállig érő hajjal handabandáztak az utcákon (a diszkókat akkoriban már bezárták), hol meg nullás géppel nyíratták kopaszra hajukat és kugligolyóként világító fejjel masíroztak ide-oda, minden cél nélkül, s a fülhallgatóikból szivárgó tiltott zenére dobálták magukat szilajabbul, mint a csónakokat, bárkákat, ladikokat, fregattokat, naszádokat dobálja a háborgó tenger; nos, e fiatalok ha valahol könyvtárakban vagy titkost találkahelyeken – az antinikotinista rendőrség tagjai vagy besúgói nem lehettek mindenütt jelen –, ezek a tettre kész, mindenre elszánt ifjak szeretetcsomagokban vagy autógumikban becsempészett könyvekben, netán folyóiratokban, magazinokban cigarettáról vagy uram bocsá: pipáról olvastak, vagy ha reklámokat nézhettek a Marlboro, a Kent vagy a Camel rejtett erényeiről, sejtelmesen megborzongtak és szent elhatározással fogadták meg, egymás elszánt arcába meredve, hogy dacolva minden veszéllyel, mégiscsak rá fognak gyújtani...

– No és megtették? – érdeklődött Münchhausen, s még azt is szerette volna tudni, hogy a mély illegalitásba vonuló nikotinisták hogyan juthattak füstölni valóhoz, de ismét nem tudott megszólalni, noha mesélni akart volna valamit arról a tábornokról is, akinek feje tetejét egy gránát vitte el a csatában, s a mindenre gondoló orvosok vaslemezzel helyettesítették a feje búbját, így amikor rágyújtott pipájára, nemcsak az orrán és a száján bódorgott kifelé a kékes füst, hanem az acéllemez szélén is jődögélt kifelé, s a tábornok elégedetten nézhette a körülötte állók vagy ülők elképedt arcát. De ismét nem jutott szóhoz. A hájfejű vendéglős sejtelmes vigyorral folytatta.

– Nem, nem tették meg uram, hogy is gyújthattak volna rá? Mindez csak afféle hányaveti beszéd volt akkoriban, báró úr, locsi-fecsi pletyka, s ami igaz az igaz, a dohányt is nagyon nehéz lett volna beszerezni. A törvények és az ellenőrzés egyre szigorodott. A Nemzeti – hivatalosan Mélabús Antinikotinistának nevezett – Múzeum páncélszekrényében őriztek ugyan cigarettákat, vágott dohányt, sőt, hollandus pipadohányt is, melynek izgatóan és illatosan bódorgó kék füstjére még sokan emlékeztek, de megbizonyosodni erről nemigen lehetett, mert a páncélszekrényt egyszerűen lehetetlen volt megközelíteni. Szögesdrót kerítette, melybe áramot is vezettek és mű vizesárok is, amelyben kiéheztetett krokodilusok tátogtak. Hetenként cserélték őket. A szögesdrót kerítésen és az árkon túl süketnéma őrség állt, lövésre kész izraeli gyártmányú Uzi géppisztolyokkal, s ha valakinek eszébe jutott volna megkísérelni a lehetetlent, s tegyük fel – bár nehéz elképzelni – hogy valami módon rövidzárlatot idézve elő átmászik a drótakadályokon s a krokodilusokat is becsapva vagy megbabonázva a vizesárokon is átjut, a süketnémák lőtték volna szitává, hiszen velük nem is igen tudott volna értekezni...

A városban meg folyt tovább az élet egyhangúan és unalmasan, akárha a folytatásos krimik a tévében. Ezeket természetesen a városi tanács rendelésére készítették a helyi színház művészei és a cirkuszi kaszkadőrök, s kivétel nélkül arról szóltak, hogy az Antinikotinista Rohambrigád (minden veszéllyel dacolva és hihetetlen bátorságról, valamint lélekjelenlétről téve tanúbizonyságot) hogyan leplezi le a nikotinista garázdákat, akik barlangok homályában, titkos találkahelyeken veszélyes bűnözőkhöz méltóan papírból sodornak maguknak cigarettát, és a diófaleveleket rakván bele a cigarettázást mímelik. De persze gonosz cselekedeteik nem maradhatnak büntetlenül, a rohamosztagosok elkapják és kivégzik őket. Voltak természetesen autós üldözések is, sőt helikopteres, motorcsónakos hajszák is, de mind egyformán végződtek, a gaz nikotinista banditákat elkapták és kivégezték az antinikotinista isten mérhetetlen örömére...

El sem lehetett képzelni, hogy a mélabús tornyok városában más is történhet, mint éppen az, ami történt. Ráadásul még ezeket a borzalmas és egyhangú kalandfilmeket is állandó reklámok szakították félbe, amelyek kivétel nélkül a cigaretta és a pipa egészségre káros hatásairól szóltak.

Közben persze az illegális nikotinista párt ügynökei terjeszteni kezdték azt, az első hallásra is rémisztő és elképzelhetetlen rémhírt, miszerint a városi tanács legelszántabb antinikotinistái, köztük a rohamosztagosok és a titkosrendőrség vezetői is, nyakig benne vannak a tiltott dohányexportban!

Ezt persze senki sem merte még csak végighallgatni sem, nemhogy elhinni. Soha nem lehetett ugyanis tudni, „normális” rémhírről van-e szó vagy provokációról, de a suttogó propaganda mégis, mint a métely, hatni kezdett, s egy áprilisi hajnalon egyszerre minden megváltozott. Bőgő szirénák kergették ki ágyaikból a békésen pihenő alattvalókat, s a hangszórók rekedten üvöltve hirdették az ostromállapotot. Valakinek sikerült átjutnia a vizesárkon, a drótakadályon, sikerült elhipnotizálnia a süketnéma gorillákat s ellopnia a Mélabús Antinikotinista Múzeum páncélszekrényéből a féltve őrzött dohánykészletet Mint kiderült, nyitott szemmel kóválygó, hipnotizált őrök vagy a falánk krokodilok kitátott szájába hullottak, vagy szénné égtek a drótakadályokon, amelyekben megbízhatóan kerengett tovább a magasfeszültségű áram...

Münchhausen épp meg akarta kérdezni, mi történt, amikor váratlanul ismét a félénk vízilószemű öreg lépett a terembe, s síró hangon közölte: kulcsaiért jött, mert nélkülük nem tud visszajutni elhagyott tornyába. A kocsmáros vérben forgó szemekkel, szitkozódva kergette ki, s így hősünknek még egy ideig várnia kellett a történet végére.

Megjelent a Cimbora 1997/5-ös számában