Visszahanyatlott és aludt tovább.

Álmában egy beláthatatlanul nagy, homályosan megvilágított teremben állt. Itt nem volt tükör, nem feküdt mellette senki a földön. Köszvényes lába elzsibbadt, egyik pillanatban borzongott, a teremben erős volt a léghuzat, másik pillanatban meg, amikor meleg áramlatok érték el (mintha a kemencéből csapott volna ki a forróság, kemencéből, amelyet nem is látott) olyan hőhullám öntötte el, mintha egy nemrég kihunyó kráter közelében várna arra a valakire, akiről még nem is tudni kicsoda, horgas orrú, szomorú, élettől búcsúzó, roskatag öregember-e vagy éppen ellenkezőleg, egy vörös hajú, zöld ruhás, kíváncsi leányzó? – de aki néhány percen belül egészen biztosan megérkezik.

A lámpák sorra hunytak ki az álombéli teremben. A félhomály és a terjengő, feltartóztathatatlannak tűnő sötétség zavarta, de fokozatosan hozzászokott a szeme. Észrevette, hogy már nem a beláthatatlanul nagy terem közepén áll, hanem valahol a szélén s távolabb, az átlátszó falon keresztül – üvegből lehetett, vagy nem is volt fal? – észrevette a mezőt, nagy sárga, kénsárga levelek bólogattak a szélben, a szélnek. Meg akart indulni kifelé, de akkor megint meghallotta a kuvik baljós huhogását s megrezzent. A kuvik időről időre meglehetősen gépiesen huhogott – ez volt az egyetlen zaj a teremben, amihez viszonyítani lehetett valamiképpen az időt, s érzékelni múlását, és meg mert volna esküdni rá, hogy ez a kuvik nem igazi élőlény, nem rémmesék baljós halálmadara, hanem valamiféle spekuláció, mintha valakik, akiket ő nem lát, de azok igenis megfigyelik őt szabályos időközökben indítanának be egy magnót a huhogással, lehetőleg azért, hogy megrémisszék és elbizonytalanítsák őt. Nevetett. Ezek nem, tudják kicsoda Münchhausen báró – mormogta. El akarta mondani fejtegetéseit, elhatározta felébreszti Bumfordi Benjámint, a mélabús tornyok városának volt ősz szakállát, a balszerencsés hősszerelmest és balcsillagzat alatt kóválygó apát, aki nem is tudja, milyen gyönyörűséges leánya van, de hiába forgolódott maga körül, barátja eltűnt. Ekkor a pipáját kezdte keresni, mint mindig hosszú élete során, zavarát pipázással szerette volna levezetni. Rágyújtott, gondolta, a fodrozódó füst majd megnyugtatja, gondolkodásra készteti, hiszen volt ő ennél nehezebb helyzetekben is zavaros élete során. Türelmesen forgatta ki zsebeit, de pipáját sehol nem találta. Akkor kiáltott először. Maga is meglepődött saját panaszos segélykiáltásától. De azért azonnal újra felkiáltott. Panaszkodott, mert nem találta a pipáját és nem tudott rágyújtani; kiabált, mert nem kapta saját oroszlánfejes pipáját, óhatatlanul is rádöbbent helyzete tarthatatlanságára, kiszolgáltatottságára és arra, hogy saját pillanatnyi kilátástalan helyzetének megváltoztatása másoktól függ. Kiáltott, mert fogalma sem volt arról, hogy hol van, és így próbált segítségért folyamodni, mint útvesztőbe tévedő mesehős, aki jól tudja, önerejéből úgysem talál ki soha a labirintusból, hát legalább ordítozik, hogy hamarabb találjon rá a hétfejű sárkány vagy a vérre szomjas Minótaurosz, kiáltott, mert bátor ember volt, és mert tudta, ha kiált, legalább önmaga előtt is bizonyíthatja, hogy még nem adta fel a reményt, hogy a csapdahelyzet megváltozhat, kiáltott, mert tudta, ha nem kiált, ha nem hallatja saját több száz esztendős, borivástól érdes hangját, a türelem szikrái lángra gyúlnak benne, kiáltott legvégül már egyszerűen azért, mert mozgást érzékelt a háta mögött, mintha valaki puskát emelne rá, valaki, aki az ő számára láthatatlan, de aki érzékeli minden mozdulatát, aki idecsalta s már órák, talán

napok, talán esztendők óta figyeli (az is lehet, figyelte egész zátonyra futó, reménytelen életében), s aki elől nem lehet elfutni, már csak azért sem, mert nem tudja, honnan fusson el, s azt sem, hogy hova fusson; kiáltott, mert bölcs öregember lévén megrohanták érzései, amelyeket néhány órája, tegnap, megismert. A hiányos öltözetű Tamara gyönyörű alakja ismét megképződött előtte, borzongott, hiszen még mindig nem adta fel, szerette volna látni utolsó szerelmét tavasszal is, virágos ruhában, egy óriási kertben, ahol virágba borulnak a gyümölcsfák és nagy sárga darazsak dongának a levegőben és Tamara hajának ibolyaillata minden más illatot elnyom. Kiáltott, mert szerette a hóhullásokat Skandináviában, a kikötői zsongást Génában, a hegyi patakok csobogását az Alpokban, a tengert Calaisnál, kiáltott, mert világosan megérezte, ha nem kiált, el van veszve, hát újra meg újra panaszosan fel-felkiáltott...

– Ne üvöltsön, Münchhausen. Nem vagyok süket!

– Maga ki? – forgolódott eszelősen a báró, de továbbra sem látott senkit.

– A nyugati ablak türelmetlen zöld szelleme.

– Á, maga az? Mit akar itt megint?

– Hogy? Hogy én mit akarok? Nem szégyelli magát?

– Nem – kacagott bárónk idegesen. – Miért szégyellném?! Ahogy magyar barátom, Háry János mondja: Több is veszett Mohácsnál, noha tulajdonképpen ez paradoxon, hiszen minden ott veszett.

– Pedig szégyellhetné! Tapasztalt ember létére.

– Miért?

– Nem elég, hogy idejön hívatlanul, hogy megzavarja a nyugalmat, nem elég, hogy megzavarja a kiharcolt nyugalmamat, még azt sem akarja elmondani, mit akar, s emellett szemtelen, mint a kofák a piactéren. Vigyázzon, Münchhausen, az én türelmemnek is van határa.

– Miért? Az enyémnek talán nincsen? – krákogott idegesen a báró. – Mindig azt hiszi, tisztelt szellem úr, hogy amit érez, azt kizárólag csak maga érezheti?! Megismerkedésünk óta a nyelvem hegyén van, állandóan meg akarom mondani magának, hogy arrogáns és beképzelt szellem, s abszolút süket a mások problémáira. Számolnia kellene azzal, hogy mindenki a maga módján zárt világ, de ezek a világok egymásnak, hogy is mondjam, többé-kevésbé egyszerű vagy bonyolult másolatai is.

– Kuss! – dobbantott a szellem. – Ne oktasson, maga hazug! Ott még nem tartunk. Nyilván maga mesehős, maga felett még nekem sincsen hatalmam, de hogy lássa, még nem veszett ki belőlem a jóérzés, és igenis figyelek mások problémáira... Nem fejezte be a mondatot, pattintott, és Münchhausen előtt egy hatalmas, virágos mező jelent meg, két sarkában, egymástól távol, hatalmas tölgyek álltak. Az egyik tölgy alatt Bumfordi Benjámin állott, a másik tölgy alatt szomorú felesége, és a gyönyörű Tamara kettőjük között, a két fától és bánatos szüleiktől egyenlő távolságra forgott maga körül. Münchhausen rá akart kiáltani: itt van az édesanyja is, az édesapja is, de nem tudott megszólalni. Mégiscsak lehet fölöttem valami hatalma ennek az öntelt szellemnek – gondolta, aztán hirtelen rájött, Tamara, szegény szerelme azért nem indul borongó hangulatban bámészkodó szülei felé, mert nem is látja őket!

– Segíts rajtuk, nyugati ablak zöld szelleme – könyörgött. – Segíts rajtuk. Mióta keresik egymást szegények, és nem találják.

– Gondolod, jobb lesz nekik együtt? – kérdezte a szellem, de bárónk már nem válaszolhatott, annyira megdöbbentette az előtte zajló eseménysor. Tamara először anyját, azután apját vette észre, sikongott, hol apja, hol anyja felé indult el, de nem tudott dönteni, kihez szaladjon oda először, megállt, és ebben pillanatban Bunfordi és gyönyörű, hollófekete hajú, még mindég karcsú, mutatós felesége is fölfedezték Tamarát, és szapora léptekkel indultak felé, még egy pillanatig önkéntelenül is elgyönyörködött az asszony gazellajárásában, aztán újra a félhomályos teremben találta magát, és nem értette mi történik vele...

– Nos Münchhausen? Elégedett vagy? – hallotta a szellemet, de mire válaszolhatott volna, megint eltűnt mellőle, s ő egyedül, borzongva hallgatta a kuvik meg megismétlődő baljós huhogását.

Megjelent a Cimbora 2001/3-as számában