Nem értette, hova tűnhetett vajon Bumfordi Benjámin, a bukott diktátor, a tanács volt ősz szakálla, akit – ismerte be a szíve mélyén – egyre jobban kezdett megkedvelni. Az ágy alatt nem volt, a nagy faliszekrényben sem – itt csak a báró köpönyege árválkodott. Az ablakhoz lépve kinézett az utcára. Egy részeg állt a gázlámpa mellett, ölelte az oszlopot s hangja után ítélve szerelmével téveszthette össze, mert egyre azt hajtogatta, eszelősen vigyorogva, hogy „szeretlek Elvira, kérlek, bocsáss meg!”.

Münchhausen elvigyorodott, behúzta a függönyöket, s pipáját előkeresve épp rá akart gyújtani, amikor óriási döndülés hallatszott. Kiugrott a folyosóra. A hangok után ítélve a mélabús tornyok városának kormányzója távozott a fogadóból, meglehetősen feldúlva, s úgy bevágta az ajtót maga után, hogy a szomszéd szobában lakó énekesnő első álmából felriadva azt hitte, földrengés van, s úgy ahogy volt, lenge világoskék átlátszó hálóingében rohant át szomszédjához, s hősünk annyira meglepődött az igazán nem várt látogató közelségétől, hogy pipája is elaludt, s hirtelen azt sem tudta, ébren van-e vagy álmodik. Fiatal, vörös hajú tünemény volt az énekesnő, s ahogy Münchhausen jobban megnézte, rájött: ő az a lány, aki a sajtóértekezletről kimenekítette!...

– Kérem, bocsásson meg, de én... – A lány elpirult és dadogni kezdett, haja kibomlott és Münchhausen a mai napon már másodszor bánta meg, hogy nem tud festeni.

– Részemről a szerencse, kedves kisasszony. Egyébként is, futólag már találkoztunk, maga megmentette az életemet. – A lány keze után nyúlt, de a szép vendég, félreértve mozdulatát, a nyakába vetette magát. Sírni kezdett, könnyei végigfolytak az arcán, s hümmögve kezdte el, hogy egy idegen bízta meg a feladattal.

– Milyen feladattal?

– A maga megmentésével – csuklott a lány. – De utána rögtön el kellett tűnnöm a sikátorból.

– Hogy nézett ki ez az idegen?

– Ősz szakálla volt. – A lány abbahagyta a sírást, az ajtóhoz ugrott, bereteszelte, elhúzta a függönyöket is, és szembefordult hősünkkel. – Tetszem neked, idegen? – kérdezte lágyan, de a meglepett Münchhausen válaszolni sem tudott, mert hirtelen dobogás hallatszott a folyosóról, mintha egy szakasz katona dübörögne a szobájuk felé, majd valaki türelmetlenül verni kezdte az ajtót. A lány megremegett, az ágyhoz ugorva bújt a takaró alá.

– Ki az? – ordított Münchhausen dühödtem

– Én vagyok – hallatszott az ajtó mögül.

– Ezt akárki mondhatja!

– Én vagyok. A vendéglős.

– Mi a fenét akar ebben az órában?! Hát már mindenki megbolondult ebben a városban?

– Bocsáss meg uram, legalázatosabb szolgádnak, azért, amiért alighanem legszebb álmodból zavar fel, de a te érdekedben teszi. Keresnek, uram a kormányzó pribékjei. Menekülj! Menekülj!, amíg még lehet, amíg nem késő. Már itt is vannak az udvaron! – És a kövér vendéglős szuszogva csörtetett tovább, úgy fújtatott, mint egy éhes vaddisznócsalád, kétségek között hagyva töprengő hősünket félmeztelen bájos vendégével együtt, aki kibújva a takaró alól, határozottan jelentette ki:   

– Veled megyek!...

Egy pillanatig kábán meredt maga elé ötleteiről elhíresült hősünk, aztán felderült az arca. A nagy, nyikorgó ajtajú szekrénybe hányta ruháit, és hihetetlen sebességgel mászott be az ágy alá. 

– Ha bejön valaki – szólt a lánynak –, sikoltozz, és azt fogják hinni, hogy a te szobád. Ostobák ezek!... Még be sem fejezhette, máris dörömböltek az ajtón és hat állig felfegyverzett poroszló tört be a szobába.

– Kit keresnek? – sikoltozott a lány a paplan alól. Nagy beleéléssel csinálta, hangja után ítélve jobban meg lehetett szeppenve, mint a bárány, ha véletlenül az egyik fa mögül kilép a farkas...

– Bocsánat, kisasszony, izé, egy veres orrú utazót keresünk. Különös ismertetőjele, hogy megsértette a kormányzó úr ő excellenciáját. Murlitzernek hívják vagy Mukkermannak, de biztos hogy valami geróf vagy ilyesmi... Bocsánat! – És a megzavarodott poroszlók lesütött szemmel vonultak ki a szobából, egyes sorban, akár a libák vagy a tündérek a mesékben...

– Elmentek – súgta a lehető legtermészetesebb hangon az énekesnő, s hősünk nyögve kászálódott ki az ágy alól. Az ajtóhoz botorkált, halkan, káromkodva pallotta magáról, a port s rettentő szomorúnak látszott. Akárha egy gyerek, akinek elvették a játékát – gondolta szánakozva az énekesnő, s az ágyból kiugorva az ajtóhoz lépett, ismét bereteszelte, majd szembefordult Münchhausennel. – Ki vagy te, mondd? – kérdezte, s egy darabig figyelmesen nézték egymást, mint bűvészek a cirkuszban. Egy kicsit bosszús, enyhén meglepő s egészen picit elutasító volt a báró tekintete, s kék szeme gyanakvóan meredt a lányra, akinek megfeszült a teste, eszébe jutott, hogy néhány esztendeje, kislánykorában azt képzelte, hogy ő nyílvessző, és egyszer majd jön valaki, fekete szakálla lesz és széles karimájú fekete kalapja, és ki fogja őt lőni a csillagok közé. Azt képzelte, hogy a hold az ikertestvére, és amikor kiflivé zsugorodott, nagyon megijedt, hogy ő is soványodni fog, amíg csak el nem tűnik.

– Marhák – motyogta zavarodottan a báró. – Nem érezték, hogy milyen pipafüst van itten a szobában?

A lány rámeredt, hirtelen úgy érezte, megfullad, az ablakhoz lépett és kitárta. A vörös és kíváncsi telihold belesve a szobába megvilágította karcsú, arányos alakját, szikrákat csiholt ki hosszú, vörös sátorhajából. Igen, vakított ez a hajtenger, mint tűzbe vetett tükrök, és hősünk már harmadszor érezte rövid idő alatt, hogy igen, talán mégis karriert tévesztett, nem párbajhős, mesemondó, nőcsábász és utazó, hanem festő kellett volna hogy legyen. Akkor most megfesthetné ezt a gyönyörű lányt... Marhaság, gondolta, s az ágyhoz lépve, nyögve bújt a takaró alá. A lány is gyorsan melléje telepedett, s a holdfényben kíváncsian csillogtak a szemei.

– Hogy hívnak? –  kérdezte lágyan Münchhausen, megsimogatva haját.

– Tamarának – mondta csengő hangon a lány, és minden átmenet nélkül énekelni kezdett a maga körül mindent felperzselő és elpusztító szenvedélyes szerelemről, majd a lehető legtermészetesebb módon mesélni kezdte életét, noha Münchhausen már igencsak kacérkodott a gondolattal, hogy elmondja, mennyire szereti, hogy boszorkányosan emlékeztet egyik Fruzsina nevű szerelmére, akivel Egerben ismerkedett össze, a magyar borok városában, s a vár alatt sétálgattak holdfényes éjszakákon, mely várat Fruzsinka ősei annyira állhatatosan és hősiesen védelmezték az Európát meghódítani kívánó török seregektől, de meglepetten jöhetett rá: neki itt megint nem osztottak lapot, a mélabús tornyok városában eddig még senkinek nem sikerült magáról mesélnie, az itteniek mindég megelőzték! Mindegy, gondolta megbékélve, s magához szorította szép vendégét, aki csengő hangocskáján ama hegyekről mesélt, amelyek között elkezdődött az élete...

Megjelent a Cimbora 1999/1-es számában