– Bizonyára azt gondolod, te idegen, hogy én is azok közé a könnyelmű nőcskék közé tartozom, akik felajánlják magukat öregedő és unatkozó férfiembereknek, hogy azután nyakukba varrják maguk, vagy ami még rosszabb, pénzt kérjenek szerelmükért, hogy divatosan öltözködve, újra meg újra megbolondíthassák a pasasérokat és a gavallérokat... A kencefice pénzbe kerül, a ruhák, parfümök is sok pénzbe kerülnek, a nyaralások és a luxuskocsik is. Drága az élet!... Nem, ne is tiltakozz, kedves báróm, az udvariasság soha nem azonos az őszinteséggel! Már rövid, de tartalmas életem során tapasztalhattam: a kettő úgy fut el egymás mellett, ahogy a sínpár s még a végtelenben sem találkozhatnak soha!... Nem, ne is tiltakozz, már ott a felbolydult teremben is, amikor váratlanul karodba csimpaszkodtam, azt hitted, afféle könnyűvérű nőcske vagyok, aki magát ajánlja fel a vendég unalmának elűzése végett, s ki tudja miket gondoltál rólam, amíg kivezettelek a teremből. És most, amikor így, hiányos öltözetben török rád félelmemben, nem, ne is tiltakozz, hogyhogy az apám lehetnél, na és?! Hát egyáltalán nem tetszem neked? Nézz meg, szép vagyok – és az énekesnő felállt az ágyban, kinyújtózott a holdfényben, kíváncsian nézte állhatatosan bámuló és hallgató hősünket, majd visszabújt melléje, átfonta combját a derekán, hozzásimult s szepegve mondta – igen, igen, ne is tiltakozz, könnyű kis nőcskének néztél először is, másodszor is, s minden okod meg is volt erre. Valahogy a helyzet ellenem dolgozott. Most megmagyarázom, ki is vagyok én valójában és miért is jelentem meg oly hirtelen az életedben. Igen, kedves báróm, most elmesélek mindent, hiszen te vagy az első férfi, akit szeretek és az elsőhöz, a legelső szerelmükhöz állítólag nagyon őszinték a nők. Ne mosolyogj: van, amit be is tudok bizonyítani, ha azt nem is, hogy igazat mondok-e vagy nem! De te tapasztalt ember vagy, hallgass a szívedre s az meg fogja mondani, hihetsz-e nekem!... Tizenkilenc esztendővel ezelőtt születtem, cserkész vagyok, a Kaukázus lilásan derengő csúcsai kukucskáltak álmaimba kislánykoromba s egyetlen barátom volt a hold. Amikor kiflivé zsugorodott, mindég nagyon féltem, azt hittem, elfogyok én is, mint a gyertyaszál. Egyedül nőttem fel, nagy

anyám nevelt? Édesanyám születésem után fél évvel vándorolt el házunkból. Tudod, eltűnt az apám, akit nagyon szeretett és aki még nem is volt a törvényes férje s egyik napról a másikra tűnt el az életéből... Anyám, aki büszke volt, mint népem női általában, nem tudta elviselni a kárörömet és a gúnyt, amely a szomszédok és a rokonok szavaiból és tekintetéből áradt és régi udvarlói sajnálata is egyenesen pokollá tette életét, hát elment megkeresni az édesapámat. De nem találta meg s néhány átbolyongott esztendő után tért vissza. Nem maradt sokáig, hosszan beszélt ellenkező nagyanyámmal, felöltöztetett engem, összecsomagolt s maga mögé ültetve kesely lovára, ellovagoltunk a szülői házból. Nagyon sokáig vándoroltunk, s megérkezvén a Mélabús tornyok városába, valahol a távoli külvárosban, a két víz közt, a Vízivárosnak nevezett városrészben telepedtünk le. Barátom és nővérem, á holdacska ide is elkísért, s úgy állott tiszta éjszakákon a földbe süppedő öreg házak felett, mint egy silbak. Többé nem féltem. .Anyám zongoraórákat adott a környék gyermekeinek s velem sajnos örök életemre meg- utáltatta a zenét, pedig már apró kislánykoromban is gyönyörűen énekeltem. Az énekkarban is én fújtam karácsonykor szólóban a Mennyből az angyali és a Csendes éj, szentséges éji s csak utánam jöhetett a kórus. De a zenét utáltam, úgy, olyan szenvedélyes irtózattal, ahogy egyesek a patkányokat vagy a hüllőket utálják. Mert az utálatuk egyúttal védekezés is. Ezt a hold súgta meg nekem egy magányos éjszakán, egyetlen barátom és nővérem, aki mindég velem volt, soha nem hagyott el s vigyázott rám. Amikor az ember fél valamitől, súgta a hold, az nagyon kellemetlen neki, de azért nem kell még rögtön utálnia, hiszen az utálat a legborzasztóbb érzés a világon. Kedves Tamara –  szólt hozzám a hold – vess számot helyzeteddel, testvérkém és barátnőm, hiszen a te sorsodban azt mutatják a csillagok, hogy híres leszel és ez a hírnév, kétségtelen, a zenével van összefüggésben. Te arra születtél, hogy énekelj! Hogy bülbül-hangoddal elbűvöld a meglepett és álmélkodó hallgatóságodat. Te arra születtél, hogy ünnepeljenek, fáklyásmenetben hordozzanak végig a városokon, s rajongóid topánkádból igyák a pezsgőt a tiszteletedre, mialatt te, mint egy istennő nyújtózol el a fényben és énekelsz és felszárnyal a hangod, és az emberek összerázkódnak, elmúlik félelmük, aggodalmaik semmivé esnek, rosszkedvűk elillan, rémálmaik hanyatt-homlok menekülnek Igen, áhítatosan hallgatnak az emberek, Tamara, hiszen énekléseddel reményt csöpögtetsz a szívükbe, elhiteted még a legelkeseredettebb emberrel is, hogy nem, még nincsen veszve semmi, még minden sikerülhet! Hidd e1 Tamara, énekelned kell – súgta a hold, s egy felhő mögé bújt, talán hogy nyugodtan átgondolhassam kedves szavait, csábító ajánlatán eltöprenghessek. Hosszan és borongva, mert valahogy elhinni sem akartam a jóslatait Azután kissé borúsan gondoltam arra, hogy egyesek miért nem lovagolni, esetleg vívni vagy teniszezni tanítják gyermekeiket. Manapság minden botfülű zenei analfabéta zongorázni tanul. Divat lett ez is, mint a Beatles együttes vagy a monokini!... Tavalyelőtt nyáron, emlékszel, olyan meleg volt, hogy a tűsarkak beleragadtak az aszfaltba, s felülről úgy nézett ki a járda, mintha szimatoló rókák szaladgáltak volna össze-vissza, és olyan hőség volt, hogy a vadászó héják elaludtak a levegőégben, s a forróság sajgó szemem előtt vibrálva alakokat formázott, anyám megtudta, hogy az apám, akit soha nem tudott elfelejteni s még mindég szeretett, él és épp most veszi át a hatalmat a belvárosban! Már a tavasszal megjósolta neki egy cigány asszony, hogy hamarosan találkozni fog azzal a személlyel, akit szeret, de nem hitte el. Talán mert akkora volt a sár, hogy a bivalyok is majdhogynem belefulladtak. A Víziváros bolondja ott állt a napba ugyancsak szerelmes, töpörödött görbetorony előtt, és egyre azt ordibálta rekedtes hangján, hogy ebből a sárból majdan akkora porfelleg lesz, hogy belefullad a diktatúra... A tanítványok hónuk alatt, újságpapírba csomagolva hozták a papucsaikat, mert a mi szobánkban rend volt és tisztaság, mint egy templomban, s az egyik újságban (valamelyik kölyök felejthette ott) látta meg anyám az apám egyenruhás képét. Őszhajú, fehér szakállú férfiú volt az édesapám, Bumfordi Benjáminnak hívták és...

– Csendben mondd ezt a nevet, szívem – csókolta arcon Münchhausen a kipirult arcú lányt. – Édesapád azóta megbukott, engem is miatta keresnek a poroszlók, kapcsolatunk miatt üldöz Kikerics Manó kormányzó, s akar kiutasítani a városból.

– Anyám döntött. Felöltözött és elindult a belvárosba, így maradtam megint egyedül, mint egyetlen csodálatos módon megmaradó fűszál egy lekaszált réten. Hamarosan pénzem is elfogyott, őket is meguntam várni (nem tudom miért, de meg voltam győződve róla, hogy anyám az apámmal érkezik majd meg, látogatásomra), hát elhatároztam, beteljesítem barátném, a hold jóslatát és énekelni fogok, gyönyörködtetni fogom hangommal az embereket. Így is történt! Apámmal, akit a nagy felfordulásban először meg sem ismertem, a sajtóértekezleten találkoztam. Megsimogatta az arcomat, megígérte, hamarosan beszélgetni fogunk s többé nem is válunk el (bevallom, megütődtem szavain, s elképzelni sem tudtam, mit is akarhat tőlem ez a harcias vénember), és megbízott azzal, hogy téged kedvesem, a rejtekajtón keresztül mentselek ki a teremből...

– A romantikáért jöttem ide, fogalmam sem volt, hol találom meg – suttogta Münchhausen, és simogatni kezdte a didergő lányt. – Igen, a romantikát kerestem, s az apád azt mondta: ha valaki, hát ő tudja, hol van, de nem volt ideje el is árulni a romantika rejtekhelyét, mert jöttek a poroszlók, azután a kormányzó, s neki menekülnie kellett, nem beszélgethettünk tovább. És közben idejött a romantika! Tizenkilenc éves és olyan szép, hogy elmondhatatlan...

Az ablak alatt harmadszor kukorékoltak a kakasok, és valahol bánatosan nyikorgott egy nyitva felejtett ablak, a lány pedig újra énekelni kezdett...

Megjelent a Cimbora 1999/2-es számában