Réges-régen, nagyon régen, amikor még az emberek tudtak beszélni a csillagokkal, volt egy király, aki szerette, ha minden úgy van, ahogy neki tetszik. Ha csettintett, szaladt a szolga, és hozta a bort. És letette a tölgyfaasz­talra, a király jobb kezéhez. Azért oda, mert ha a bal ke­zéhez tette volna, a király, aki szereti, ha minden úgy van, ahogy neki tetszik, nagyon-nagyon megharagudott vol­na, és leordibálta volna a szolgát a palotából a disznóól­ba. A szolga nem akart a disznóólba menni, szeretett a palotában éldegélni, és szolgálni a királyt, ezért mindig a király jobb kezéhez tette a bort, a tölgyfaasztalra.

A király birodalmában élt egy kecskepásztorfiú, aki folyton veszekedett a csillagokkal. Este, miután elalud­tak a kecskék, kiült a domboldalra, és kiabált az égre. Azt kiabálta a csillagoknak: ejnye-bejnye, csillagocska, most se figyelsz világomra, keserű az, szomorú az, csillagocska, hozzál tavaszt! Vagy azt, hogy: szépen ragyogsz, mindig ragyogsz, nézz anyámra, nézz apámra, testvéremre tekints rája, az ő szemük alig pislog, mért nem adod ragyogásod? A kecskepásztorfiú nem tudta, de hiába kiabált velük, a csillagok akkor is nagyon szerették őt. Azért szerették, mert a kecskepásztorfiú szerette az egész világot, csak önmagát nem. És aki önmagát nem szereti, az nagyon magányos lesz mindig. Ilyen volt a kecskepásztorfiú, aki veszekedett a csillagokkal. De nem így a király, aki sze­rette, ha minden úgy van, ahogy neki tetszik.

A király, aki szerette, ha minden úgy van, ahogy neki tetszik, meg volt haragudva a csillagokra. Nem beszélt velük. Mert azt akarta, hogy csak neki ragyogjanak, és akkor legyen este, amikor ő akarja. De a csillagoknak nem parancsolgathat egy király sem. Így hát összehívta az összes okos embert a birodalmában, akinek paran­csolni tudott, és így szólt hozzájuk:

– Okos emberek! Megparancsolom, hogy törjétek be a csillagokat. Tegyétek a csillagokat szolgáimmá. Azt aka­rom, hogy csak nekem ragyogjanak, amikor én akarom, akkor legyen este. És szedjétek össze minden okosságo­tokat, mert ha három éven belül nem töritek be nekem a csillagokat, lógni fog minden nagyokos a birodalomban.

Az okos emberek nagyon megrémültek. Hiszen sem­mit sem tudtak a csillagokról. Lehetetlen feladatot kaptak, és ha három éven belül nem oldják meg, nem kegyelmez nekik a király, aki szereti, ha minden úgy van, ahogy neki

tetszik. Nagyokat nyeltek rémületükben az okos emberek. Nagyon erősen okoskodtak magukban. Majdnem három évig tanakodtak, mitévők legyenek, majdnem három évig okoskodtak, de nem jutottak előre. Közeledett a leszámo­lás napja. Az okos emberek nagyon féltek.

Egyik este a kecskepásztorfiú, aki folyton veszekszik a csillagokkal, éppen veszekedett a csillagokkal, amikor hangosan kezdtek mekegni a kecskék az éjszakában. Odament hát a karámhoz, hogy lássa, mi történik. Ahogy közeledett, egyszer csak eléje ugrott egy nagy-nagy, ha­talmas nagy szürke farkas, szájában egy elejtett kecské­vel. Letette a kecskét a fűbe maga elé, és így szólt:

– Megállj, kecskepásztorfiú, aki folyton veszekszik a csillagokkal. Hosszú útról jövök, megéheztem, ezt az egyetlen kecskét add nekem. És figyelj rám! Én is hoz­zád hasonló vagyok, szerelmes vagyok a holdba. Tudom, hogy te is szerelemből veszekszel a csillagokkal, hiába tagadod. Hanem másodszor is jól figyelj, a csillagok is szeretnek téged, és üzentek a holdnak, a hold pedig üzent nekem, én pedig üzenek neked. Harmadszor is figyelj, így szól az üzenet: azt üzenik a csillagok a kecskepásztorfiúnak, aki folyton veszekszik velük, hogy ra­gyognak ők mindenkinek egyformán, de van egy király, aki szereti, ha minden úgy van, ahogy neki tetszik, és szörnyű dolgot akar tenni, ezért menj, kecskepásztorfiú, aki folyton veszekszel velünk, és mondd meg a király­nak, aki szereti, ha minden úgy van, ahogy neki tetszik, hogy aki önmagának akarja a ragyogást, annak szörnyű vége lesz, mert a ragyogás királyé és koldusé, kutyáé és lóé, mindenkié, ezért utoljára, jól figyelj, király, aki sze­reti, ha minden úgy van, ahogy neked tetszik: nem lehet minden úgy, ahogy neked tetszik, mert minden úgy van, ahogy lenni tud, és ebbe szépen bele kell törődni, kü­lönben baj lesz. Te pedig, kecskepásztorfiú, aki folyton veszekszel velünk, szeresd magad, mert áldott vagy, és légy bátor, mert áldásodra szükség lesz még – mondta a farkas, aztán szájába vette a kecskét, és elszaladt.

Így hát a pásztorfiú elin­dult, és meg sem állt a király palotájáig. Ügyet sem vetett a tanakodó okos emberek­re, odaállt a király elé, és így szólt:

– Hallod-e, király, aki sze­reted, ha minden úgy van, ahogy neked tetszik. Én va­gyok a kecskepásztorfiú, aki folyton veszekszik a csillagokkal. Azért jöttem, hogy el­mondjam neked, hogy a csillagok üzentek a holdnak, a hold üzent a farkasnak, a farkas üzent nekem, én pedig üzenek neked: a csillagok mindennek és mindenkinek egyformán ragyognak. Aki önmagának akarja a ragyo­gást, annak szörnyű vége lesz, mert a ragyogás királyé és koldusé, kutyáé és lóé, mindenkié, ezért, utoljára, jól figyelj, király, aki szereted, ha minden úgy van, ahogy ne­ked tetszik: nem lehet minden úgy, ahogy neked tetszik, mert minden úgy van, ahogy lenni tud, és ebbe szépen bele kell törődni, különben baj lesz.

Egy ideig síri csend volt a palotában, az okos em­berek, ha lehet, még jobban megrémültek. Aztán egy­szer csak harsányan hahotázni kezdett a király, aki szereti, ha minden úgy van, ahogy neki tetszik. Erre a sok-sok okos ember is mind egytől-egyig nevetni kezdett. Kinevették a kecskepásztorfiút, aki folyton veszekszik a csillagokkal. Kinevették a szürke farkast, a fehér holdat, a ragyogó csillagokat. Miután megunta a nevetést, a király csendet intett, és ráförmedt a kecskepásztorfiúra:

– Eltakarodj innen, és vissza ne gyere, mert börtönbe doblak!

A kecskepásztorfiú, aki folyton veszekszik a csilla­gokkal, vállat vont, megfordult, és meg sem állt hazáig. Esténként továbbra is kiabált az égre. Aztán harmadik este meghallotta a szürke farkast, ahogy üvölt a hold­nak. Hallgatta a kecskepásztorfiú az éneket, és felné­zett a csillagokra, és a csillagok mintha kacsintottak volna neki. Hirtelen a szürke farkas ott termett előtte. Így szólt a kecskepásztorfiúhoz, aki folyton veszekszik a csillagokkal:

– Légy üdvözölve, kecskepásztorfiú, aki testvérem vagy. Az én ragyogásom a szabadság, a tied a bátor­ság. Ma este megváltozott a világ. A király, aki szereti, ha minden úgy van, ahogy neki tetszik, sikerrel járt. Tegnap kiokoskodták az okos emberek, hogyan lehet parancsolni a csillagoknak. És a király megparancsolta nekik, hogy egytől-egyig neki ragyogjanak. A csillagok egyetlen pillanatra mind, egytől-egyig csak a királyra ragyogtak. És az alatt az egyetlen pillanat alatt a király, aki szereti, ha minden úgy van, ahogy neki tetszik, ha­muvá égett. Nincs többé. Az okos emberek megszaba­dultak. Az a sok ragyogás pedig olyan erős volt, hogy mindenhová behatolt a világon, és beleköltözött min­denkinek a szemébe. De most, utoljára, figyelj, kecs­kepásztorfiú, aki veszekszik a csillagokkal: az emberek szomorúak, és sokszor észre se veszik, mi ragyog a sze­mükben. Ezért menj, és meséld el mindenkinek, ami történt. Mondd el nekik, hogy szabadok, mert minden úgy van, ahogy lenni tud, és a ragyogás mindenkié. Mert ha az ember csak a szomorúságára tud figyelni, akkor elfelejti, hogyan kell ragyogni. Menj, és mondd meg nekik, hogy boldogok, mert mindenkinek van ra­gyogása, csak meg kell tanulnia használni. Menj, kecs­kepásztorfiú, akinek ragyog a szeme, és mesélj, mert a mesék megnyugtatják a dühöngőket.

Megjelent a Cimbora 2017/3-as számában