A lapos tetejű, szürke, ablaktalan épület előtt rozsdás tálban kétes tisztaságú víz hullámzott. Az épületből egy tucat rongyos fiú szaladt elő. Körülvették a tálat, és sebtében megmosták a kezüket, arcukat... A maréknyi langyos víz nem volt elegendő sem arra, hogy megtisztuljanak, sem arra, hogy rendesen felébredjenek. Támolyogtak, egymásnak ütköztek az álmosságtól, bambán hunyorogtak a felkelő nap első sugaraiban. Fehérbe öltözött férfi lépett ki utánuk a házból. Nagyot nyújtózott, majd frissen, energikusan dirigálni kezdett a kicsiknek. Sorba állította őket, egy-egy sárga nejlonvedret osztott ki mindenkinek, majd párokba rendezte a csapatot. Ő volt a mester, a gyerekek a tanítványai. A nebulók hat-hét évet töltöttek a felügyelete alatt, mielőtt szétszéledtek volna a nagyvilágban szerencsét próbálni. Egy fedél alatt laktak, együtt tanultak, együtt étkeztek. A tanulás a szent könyv szövegének megtanulását jelentette... Napi négy-öt órában próbálta a szent mondatokat beleverni a gyerekek fejébe. Nehéz, fájdalmas folyamat volt, hiszen a tanítványok egyetlen szót sem értettek abból a nyelvből, amelyiken a könyvet írták. Miközben éhesek, álmosak és rémültek voltak, hiányzott a családjuk... Leckék után maguknak kellett összekoldulniuk a városban a saját, no meg a mester megélhetésére szükséges pénzt. Szent kötelességük volt mindennap behozni az általa kiszabott fix összeget... Ha egy centtel is kevesebbet hoztak, büntetés járt érte. Most kettesével sorakoztak a mester előtt, a sárga vedreket szorongatva, miközben ő kiosztotta mindenkinek az aznapi helyszínt: ti ketten a kikötőbe mentek, ti ketten a piacra, ti elmentek a mecsethez, te és... na jó, Ra, neked nem maradt párod, te mész egyedül a központba... Ra elég ügyes volt a tanulásban, az értelmetlen mondatok furcsamód jól megragadtak az elméjében, nem kellett a végtelenségig ismételgetnie, mint a társainak, akik órákig zümmögtek egy-egy sort, mint valami ráolvasást, és aztán mégis képtelenek voltak „könyv nélkül” hibátlanul visszamondani... Ilyenkor máris csattant a fejükön a fatábla, amelyre a szent szöveget felvésték, vagy a mester pálcája, mikor mi volt kézügyben. Ra fejében a mondatok különféle mintázatokká álltak össze, amelyeknek ha nem is volt jelentésük, nem voltak teljesen értelmetlenek sem, valahogy úgy jegyezte meg őket, mint egy zenész a dallamot kottából olvasva. Úgy érezte, valami mély, valami komoly rejlik ezeknek a mondatoknak a mélyén, amelyeknek egy szavát sem értette. Lenyűgözték a fatáblába vésett rajzolatok, amelyek ezeknek a titokzatos mondatoknak a lenyomatai voltak. Fejében a rajzolatok könnyedén alakultak át komoran zengő verssorokká. Nem is kapott soha verést a tanulás miatt, míg a többiek számára nem volt nap, hogy ne kapjanak a fejükre órán. Sokuknak az iskola elvégzése után sem maradt meg szinte semmi az értelmetlen, monoton szóáradatból, amely sokszor álmukban is úgy zsongott a fejükben, mint valami megvadult méhraj. Ám a verésből, ami mégiscsak a legfontosabb részét képezte ennek az iskolának, neki is bőségesen kijutott. Amilyen tehetséges volt a tanulásban, éppoly eredménytelennek mutatkozott a koldulásban, ami legalább olyan fontos iskolai tevékenységnek számított, mint a szent versek mormolása. Ha nem volt meg az előírt összeg, csattant a vessző. Örült is, meg nem is, hogy egyedül kell mennie... Azt viszont egyáltalán nem bánta, hogy a városközpontba irányította a mester. Többedmagával nagyobb biztonságban érezte magát. Amikor egyedül ment ki a városba, habár erre ritkán került sor, mindig vele maradt a kiszolgáltatottság érzése. A lakók ritkán voltak ellenségesek velük, megszokták őket, a jelenlétük hozzátartozott a városképhez. Ha valakinek nem volt párja, többnyire a mecsethez vagy a központba ment. Hármas csoportot azért nem alkottak, mert az nem lett volna ideális a bevétel szempontjából, minden a legnagyobb hatékonyság szerint volt megszervezve. Egyedül könnyebb volt kigyűjteni az előírt összeget, mint párban, de a kikötőbe, ahol a legnagyobb volt a forgalom, túl kockázatos lett volna egyedül bemerészkednie. Tehát elsősorban biztonsági meggondolásból mentek párban, az adakozók 10 kettejüknek sem adtak többet, mint egy koldusnak adtak volna. Ra számára előnyös volt a kettős felállás, főleg ha olyan társ került mellé, aki módfelett ügyesen űzte a koldulás mesterségét, és a legtöbbjük elég jól értett ahhoz, hogyan lehet adakozásra késztetni a helyi polgárt, a külföldi turistát, a bámészkodó idegent vagy a bevásárlószatyrot cipelő háziasszonyt. Távolról megérezték, kinél milyen módszert érdemes bevetni, az együttérzésére vagy vallásos érzelmeikre kell-e apellálni, esetleg rámenős kéregetéssel az idegeikre menni. Rából ez a képesség teljességgel hiányzott, amit súlyosbított az álmodozásra, céltalan szemlélődésre való hajlama. A város bármelyik része túl sok látni- és csodálkoznivalót kínált számára. A kikötőben órákig képes lett volna bámulni a hajók jövés-menését, a tenger hullámzását, a felhők és fények játékát az égen. A városközpontban egy helyen mindig hosszú perceket töltött el hasztalanul, mert hát kinek jutna eszébe alamizsnát adni egy gyereknek, aki egy könyvesbolt kirakatát bámulja. Hiába jelezte az oldalán a sárga nejlonvödör, hogy mi járatban is van igazából. Egyetlen ilyen bolt volt a városban. Az üvegablakon át többtucatnyi könyvet láthatott, némelyikük kinyitva állt a polcon. Ra megbabonázva szemlélte a számára ismerős fatáblákra vésett rajzolatoktól teljesen eltérő írást. A betűk egyszerűen lenyűgözték, a boltok, hivatalok cégtábláin is rendszerint ottfelejtette a szemét, minden forma, minden vonal, minden görbület a világos alapon úgy hatott rá, mint valami különleges ajzószer: megfeledkezett a világról, arról, hogy éhes, hogy miért van ott, és hogy egy óra múlva be kell mutatnia a mesternek az aznapi keresetet, és még csak pár kopott érme csúszkál a sárga vödör alján... A könyvek látványa lenyűgözte, és annak ellenére volt képes órákig bámulni őket, hogy egyáltalán nem tudott olvasni, vagyis hát csak azt az írást tudta olvasni, amelyhez nem kötődött számára semmilyen jelentés, puszta hangzás maradt.

Aznap is első dolga volt a kirakatban megbámulni a könyveket. A frissen lemosott ablak tökéletesen átlátszó volt, szinte visszahőkölt a látványtól, mintha a könyvek és közte nem volna semmi. Máskor a kissé poros, foltos kirakatüveg megbízhatóan elválasztotta a két világot, a kintet és a bentet, ahol Ra állt és nézett, és ahol könyvek sorakoztak a polcokon. Elolvasni úgysem tudta volna őket, meggyőződése volt, hogy abba az üvegen túli világba sosem léphet be, ahogy a kívülről bemagolt, memóriájában elraktározott szent mondatok jelentéséhez sem férhet hozzá. Egy férfi lépett ki a boltból, és megállt mellette. Ra ráemelte csodálkozó tekintetét, majd hirtelen eszébe jutott, miért is van ott. Maga elé kapta a sárga vödröt, és az idegen felé tartotta. Ám úgy tűnt, az nem is látja a vödröt, nem észleli a mozdulatot. Ra szemébe nézett és elmosolyodott. Ra nem hitt a szemének: az idegen egyértelműen a bolt ajtaja felé invitálta őt. Anélkül, hogy megszólalt volna, nyilvánvaló volt, hogy arra utasítja őt, lépjen be a boltba. Ra akarata ellenére engedelmeskedett. Kedve lett volna elfutni, elmenekülni, meg sem állni az iskoláig vagy a kikötőig, ahol a többiek voltak. De mintha egy ellenállhatatlan erőnek engedelmeskedett volna, elindult befelé. A lábai függetlenítették magukat az akaratától, vitték. Az idegen belépett utána, és mutatta, hogy tovább... Csodálkozva nézett körül, a könyvespolcokon sorakozó száz meg száz könyv látványa teljesen megbabonázta, de az idegen egy további ajtó felé mutatott, jelezve, arra menjen. És ment tovább arra, amerre tessékelték. Egy másik, a bolthelyiségnél nagyobb szobába lépett, ahol még több polc és még több könyv volt körös-körül, aztán be egy másik ajtón, és még egy másikon, és egyre nagyobb, egyre magasabb és szélesebb termekben találták magukat, ahol valóságos könyvespolc-labirintusok között bolyongtak. Egyszer csak arra eszmélt, hogy az idegen eltűnt mellőle, magára maradt. Körülnézett, egy könyvtenger kellős közepén találta magát, a polcok olyan magasak voltak, hogy nem is látta a legfelső sorokat. Egyszerre szerette volna az összeset kézbe venni, egyre csak forgatta a fejét, beleszédült a látványba. Lehunyta a szemét, azt remélte, hogy csak képzelődik, és mire újra kinyitja, ismét ott van majd az utcán... Pár percig állt így, lehunyt szemmel a sötétben, de amikor újra kinyitotta, még mindig ott volt a könyvlabirintusban. Lassan megnyugodott, levett egy könyvet a hozzá legközelebb álló polcról, kinyitotta. Legnagyobb meglepetésére az általa sohasem tanult betűk ismerősnek tűntek. Értette az írást. A betűk szavakká, mondatokká álltak össze. Szeme végigfutott a sorokon. Hangosan olvasni kezdett: A lapos tetejű, szürke, ablaktalan épület előtt rozsdás tálban kétes tisztaságú víz hullámzott Az épületből egy tucat rongyos fiú szaladt elő. Körülvették a tálat, és sebtében megmosták a kezüket, arcukat...

Megjelent a Cimbora 2022/5-ös számában