Aby korán ébredt. A hajnali félhomályban tapogatózva szedte össze a ruháit, kivitte a ház elé. Megmosakodott egy tál vízben. Felöltözött. Megbabonázva nézte a cipőjét. Vadonatúj sportcipő, az apja egy hete vette a városban tizenhatodik születésnapjára. Még soha nem volt ilyen szép lábbelije. Lehajolt, és az előbb megkötött fűzőt elkezdte kioldani, levette a cipőt, amelyet zokni nélkül húzott a lábára. Bement a házba, ahonnan egy pár kopott csizmával tért vissza. Lábait gondosan rongydarabokba bugyolálta, pontosan követve apja útmutatásait, majd lassan felhúzta a csizmákat. Toporgott egy keveset egy helyben, majd tett néhány lépést oda-vissza, hogy ellenőrizze, elég kényelmes-e, nem nyom-e valahol a rongy. Mindent rendben talált.

Minduntalan az éjszaka látott álom járt az eszében. A hegy szellemével álmodott. Önmagában nem is lett volna semmi különös ebben most, amikor első útjára készül a hegyre a férfiakkal. A hegy szelleme ott volt a mindennapjaikban, nem is annyira természetfeletti jelenséget láttak benne, inkább a természet részének tekintették. Különben is, minden alkalommal megjelent a neki szentelt ünnepek alkalmával. Persze nem saját alakjában mutatkozott, azoknak a fiatalembereknek a testébe bújt, akik a szertartás során eljátszották a hegy szelleme szerepét. Nyilvánvaló volt a jelenléte, senki sem vonta kétségbe. Az élénk színekkel kifestett arcú, kísérteties jelmezbe öltözött férfiaknak ilyenkor kicserélődött a lelkük, teljesen megváltoztak, nyilvánvaló volt mindenki számára, hogy nem uraik mozdulataiknak, szavaiknak, tetteiknek, valaki más cselekszik helyettük: a hegy szelleme, aki ilyenkor megmutatta a falu népnek, milyen félelmetes, milyen hatalmas és féktelen tud lenni. Mindenekelőtt az elképesztő étvágya. Megevett mindent, amit elébe tettek: csirkét, rizset, gyümölcsöt, de megette az üvegpoharat is, amelyben az italát szolgálták fel, darabokra törte fogaival, akkurátusan megőrölte az üvegcserepeket és mohón lenyelte, majd a tűzhelyről felkapott egy parázsló, füstölgő széndarabot, és abból is nagyokat harapott. Fontos volt, hogy jóllakjon, semmit nem tagadtak meg tőle, hogy aztán a fárasztó lakomát követően kimerülten zuhanjon álomba a szellem által megszállt ember, aki ébredés után természetesen nem emlékezett semmire.

Aby azt álmodta, hogy fent van a hegyen a felnőttekkel. A kráter belsejében szokás szerint két nagy méretű kosárba lapátolták a szilárd kéntömböket, amelyeket előtte vasrudakkal, csákányokkal fejtettek ki az oldalából. A kosarakat, miután megteltek, simára faragott farúd két végére erősítették, és vállukon egyensúlyozták le a hegy lábánál található gyűjtőhelyre. Aby álmában bebújt a két kosarat összekötő, rugalmas fából faragott rúd alá, és felemelkedett a teherrel együtt. Iszonyú nehéznek találta, imbolyogva, kínkeservesen lépdelt a kráter peremére vivő meredek, köves ösvényen. Ekkor a gomolygó ködből előugrott egy élénk színekkel kifestett arcú figura, aki minduntalan belépett elébe, körülötte ugrált. Nem ért hozzá, de így is majdnem kibillentette őt az egyensúlyából. A hegy szelleme volt az, semmi kétség. Incselkedett vele, szemtelenül ugrált az iszonyú terhet cipelő fiú körül, s ha ez nem lett volna elég, nagy köveket kapott fel az ösvény mellől, és pakolni kezdte azokat az így is rogyadozó Aby kosaraiba, közben harsányan nevetett, ördögi grimaszokat vágott, egyszóval pokolian jól szórakozott. Aby úgy gondolta, most elveszett, összerogyik a teher alatt, megtántorodik és a mélybe zuhan. De nem ez történt: furamód a szellem által kosárba pakolt méretes kövek nem tették elviselhetetlenül nehézzé a terhet, sőt, mintha egyre könnyebb lett volna. Mind magabiztosabban, könnyedebben lépkedett, szinte táncolva ugrált felfelé, az iszonyúan megpakolt kosarak pedig szinte lebegtek a vállán, emelték őt, mintha szárnyakká változtak volna. A szellem akkor ráfújt, amitől erős szél kerekedett. Aby a levegőbe emelkedett, elsodorta őt a fuvallat, mint egy tollpihét, ezután minden átmenet nélkül a hegy lábánál, a gyűjtőhelyen találta magát, ahol egy kamion már várta a rakományt. Természetesen ő ért le elsőnek a hegyről. Az átvevőközpont alkalmazottai nem győztek csodálkozni, hogy bírt ilyen roppant mennyiségű ként lehozni a hegyről egy ilyen „kölyök”. Szép summát kapott az áruért, a többiek irigységgel vegyes elismeréssel gratuláltak neki, ő boldogan vitte markában a zöld bankókat. Ám azok, amikor még egyszer meg akarta számolni, kis zöld kígyókká változtak és sebesen kisiklottak a markából.

Míg felfelé meneteltek, folyton ez a furcsa álom járt a fejében. Egyszerre nyugtalanította és izgatta. A hegy szellemének köszönhettek mindent. Nélküle nem tört volna fel a hegy mélyéből a forró kén, amely aztán kihűlve szép sárga tömbökké szilárdult a vulkáni kráter peremén. Ha nem volna kén, talán házuk sem volna most, sem pénz rendes ruhákra, nem futná tápláló ételekre. A szellem szeszélyétől függ nemcsak a megélhetésük, csekély vagyonuk megmaradása, hanem a puszta életük is. Ha dühbe gurul, mérges gázokat lövell ki a kráter, a kénbányász férfiak hullanak tőle, mint a legyek. Egy esetleges vulkánkitörésről nem szólva, amely elpusztíthatja az összes települést a környéken. Az apja kificamította a lábát a legutóbbi alkalommal, nyilvánvalóan azért történt a baleset, mert valamivel megbántotta a szellemet. Most talán rajta a sor, hogy kiengesztelje, hogy eltérítse a családjukra leselkedő veszélyeket. Ha nincs ez a baleset, az apja biztosan nem egyezik bele, hogy ő is útra keljen a kráterben fekvő kénbányába a férfiakkal. Talán a szellem „intézkedett” így, hogy kedvezzen neki. Vagy épp a vesztét akarja? Ezek a gondolatok viaskodtak egymással Aby lelkében, míg fel nem értek a kráter peremére. Ott az elébe táruló látvány hatására megfeledkezett a kínzó gondolatairól, a fáradtságról, a veszélyekről és az előtte álló kihívásról. Meredek sziklafalak által körülvett, kék vizű tó csillogott a kráter közepén, fehéres gőz kavargott helyenként a víztükör felett. A tó innenső partjának közelében tört fel a sziklák repedéseiből. Mintha egy másik világ küszöbén állt volna: ez hát a hegy szellemének lakhelye – gondolta.

Előbb a kéntömböket hasították ki vasrudak segítségével, és amikor elegendő összegyűlt az öt-tíz kilós darabokból, nekifogtak megtölteni a kosarakat. Igyekeztek viszonylag egyenes terepet keresni ehhez a művelethez, annál is inkább, hogy itt kell majd vállra venniük a két kosárból és a farúdból álló alkalmatosságot, és ez nem volt gyerekjáték, hiszen nyolcvan-száz kilónyi teherről volt szó. Ray, a legtapasztaltabb közülük, gondosan segített Abynak a kosarai megtöltésében, és amikor nagyjából kész volt, megemelte a terhet, méregette a súlyát, majd leeresztette, levett néhány kisebb tömböt, majd többször is megismételte ezt a műveletet, és csak azután adta át a kosarakat. A férfiak egyedül emelték vállukra a rakományt, Abynak Ray ebben is segített. Nem volt mindegy ugyanis, hogyan helyezkedik a rúd a vállán, egyensúlyban vannak-e a kosarak, ha nem jól tartja a terhet, lehetetlen feladat lejutni vele a hegyről.

Aby korábban már többször próbálta otthon, hogy kövekkel töltötte meg a kosarakat, felemelte, járt vele a ház körül... Régóta készült erre a pillanatra, apja is segített neki a felkészülésben, ha éppen otthon tartózkodott. De így is sokkal fárasztóbbnak találta az utat, rendkívül nehéz terepen kellett haladni, fent a kráter körül meredek és köves, lejjebb homokos, sáros, helyenként csúszós ösvény nehezítette a dolgukat. Gyakran eszébe jutott, amit az éjszaka álmodott. Mintha most is ott alkalmatlankodott volna körülötte egy gonoszkodó szellem, csak éppen láthatatlanul, úgy érezte, bármelyik pillanatban elveszítheti az egyensúlyát, megcsúszhat, megbotolhat... Szíve vadul kalapált, kapkodta a levegőt... Mintha a terepen és a terhén túl még valamilyen ellenséges erővel is meg kellett volna küzdenie.

Többször is megingott, érezte, ereje fogytán... Majd valami történt. Előbb a hangot hallotta meg, majd apró kék-zöld folt tűnt fel a szeme előtt. Élénk tollazatú, apró madár volt. Hangja pimaszul vidámnak, hetykének hatott. A madárdal hallatán mintha üde szellő legyintette volna meg, a tüdeje mintha több oxigénhez jutott volna, szíve mintha fegyelmezettebben kezdett volna dobolni. A madárka ettől fogva végig ott röpködött előtte, időnként meg- pihent egy ágon, kövön, majd vidoran röppent tovább, és mindvégig azt a végtelenül frissítően ható trillát dalolta. Aby lassan visszanyerte bátorságát, ereje megkétszereződött.

Belépett a házba. Alig állt a lábán, de boldog volt és felszabadult. Büszkén adta át a kéntömbökért kapott zöld bankókat anyjának. Ő megszámolta, egy bankót visszaadott neki. A húga ujjongva szaladt hozzá, papírlapot lobogtatva: egy rajz volt rajta, amely kék és zöld tollakkal ékeskedő madarat ábrázolt.